Olvasom, hogy pénteken, október 23-án nemzeti ünnep volt Magyarországon, és ez alkalomból a haza elsőszámú embereinek különböző okoknál fogva nem fért bele, hogy a nemzet színe előtt bizonyítsák, mennyire fontos esemény ez a hazafias oldal életében. Se nagygyűlés, se egy tüzes szónoklat, de még egy közösségi oldalra feltölthető szívélyes üdvözlet sem hasított bele hamu alatt alig parázsló nemzeti érzéseink közönyébe.
Félreértés ne essék: nem hiányoztak a dakota közmondások, a nyelvcsapkodások, az idegrángásos felsőbbrendűség megnyilatkozásai. Több mint elkeserítő viszont, hogy miközben Orbán Viktor megmagyarázhatatlanul eltűnt a Madrid és Brüsszel közötti vákuumban, miközben Áder János államfő Németországban győzködte a hallgatóságot a miniszterelnök úr kijelentéseivel homlokegyenest ellenkező magyar igazságról, miközben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az afrikai vadállomány szemrevételezésével képviselte a magyar érdeket és – minő ismerős fájdalom – az ellenzék is teljesen feladta, hogy nagyívű rendezvényt szervezzen, tudomásul vehetjük: egyedül a Jobbik volt képes érdemi közönséget vonzó megemlékezést tartani október 23-án.
Mondanám, hogy egy ország normalitásának fokmérője lehet, hogy nemzeti ünnepein nem nagygyűlésezik, nem kampányol, hanem egyszerűen méltósággal emlékezik. Mondanám, hogy vannak olyan szegletei a világnak, ahol a nemzeti ünnepnapokon foltokban sem találni politikust az utcán, és tök jó, hogy az emberek önként, spontán módon, mindenféle központi szervezés és utasítás hiányában is leteszik azt a szál virágot és fejet hajtanak. Mondanám, ha lenne értelme, de nincs. Nem a teljes normalitás paradicsomi állapota miatt történhetett meg idén, hogy nem voltak nagyrendezvények (járulékos haszon, hogy legalább mindenki nyugodtan kiporszívózhatott, és megfőzhette a húslevest a hosszú hétvégére).
Orbán Viktor 26 évvel ezelőtt (fotó: nol.hu)
Van valami forradalminak egyáltalán nem nevezhető bűze annak, hogy 59 év távlatából Orbán ilyen módon foshatta telibe azt az ’56-os forradalmat, amelyben teljesen objektív okokból ugyan személyesen nem vett részt, de amely mégiscsak naggyá tette őt. Nem, egyáltalán nem hiányzott a nagygyűlés, sem az öntömjénező szónoklat. Egyáltalán nem baj, ellenben sokatmondó tény, hogy Orbán Viktor számára 2015-ben már szimbolikus jelentősége sincs október 23-ának. Pontosabban idén sincs tétje. Miként nem volt 98-ban, 99-ben, 2000-ben, 2001-ben és így tovább (ITT egy jó összefoglaló), amikor szintén sem látta értelmét megmarkolni a mikrofont. Azzal a hévvel, amellyel ’56-ra emlékezve, 1989. június 16-án megmarkolta.
Bibói értelemben „a forradalom ünnepelhetetlen, mert az ünnep maga a forradalom”, és e tekintetben nyilvánvaló: ellenzékben Orbán mindig megtalálta a módját annak, hogy forradalmi ünnepi hangulatot teremtsen. Mára, amikor az általa megálmodott és felépített rendszer tetejéről tekint lefelé, amelynek lényegét az emberek vérének szürke hétköznapokban mérhető forralása képezi, amely vélt vagy valós ellenségek elleni forradalomra sarkall hétfőtől vasárnapig, igen nehézzé vált ünnepelni. Ezért Orbán Viktor úgy döntött, Európa megmentésére hivatkozva inkább Európában ünnepel, egy uniós szállodai fotelból vagy egy svájci kávézóból.
Nem gondolom, hogy Orbán Európába MENEKÜLT, bár az több mint jelzésértékű, hogy az utóbbi dicsőséges, sikerekkel teljes 5 évben mindössze kétszer volt itthon így október vége táján, és egyik alkalommal talán éppen a CÖF politikamentes békemenetelésének végén tartott nagy ívű politikai beszédet. Teljesen egyértelmű, hogy 2015-ben a nemzeti együttműködési focialista-mutyialista-korrupcionalista rendszer teljes konszolidálódása miatt már nincs szükség a hagyományos ’56-os „ünnepekre”, amelyekbe ráadásul akár egy vérszegény „Orbántakaroggy” is belerondíthat. Okafogyottá váltak az uszító beszédek a Kelet, a Nyugat, a nagytőke, az imperialisták, a gyíkemberek, Soros és a többiek ellen (hiszen minden egyes nap egyébként is erről szól) már aligha lehet még egyet forgatni azon fránya köpönyegen, de sőt: a támadhatatlan keleti nyitás okán igencsak nem árt óvatosan bánni 1956-al.
Emberünk létezésének lényegében soha nem volt más oka és célja, mint megszerezhető bizalomért és szavazatokért szónokolni a megfelelő pillanatokban. Lássuk be, ezt kevesen csinálták valaha is jobban nála, ha egyáltalán. Nyilvánvaló e tekintetben, hogy csak addig és csak akkor érdekes a nemzeti ünnep, ameddig és amikor hergelni lehet vele a népet. Nem kérdés számomra, hogy magasról tesz ő ’56-ra, mint annyi minden másra is, a hatalom visszaszerzését célzó, a 2002 utáni éveket jellemző káoszteremtési módszerek most nem aktuálisak.
De mindeközben a leginkább aggasztó, hogy a demokratikusnak vélt ellenzéki térfélen nincs semmi. Semmi nem utal arra, hogy ugyan nem 1956-ot írunk, de a fejekben tudatosult, vagy legalább dereng már, hogy mi nem így képzeltük a rendet. A több tízezer ember, aki egykor zászlót lengetett, reménykedett, és a szabadság hangján üvöltött, tegnap (miként évek óta teszi) otthon porszívózott, tévé előtt sört böfögött és elégedetten konstatálta, hogy nem éhes. Mert az ellenzéki térfélen nincs egy olyan karizmatikus, egyszerre hiteles ember, aki el tudná érni Orbán láthatatlan, letargiába zuhant ellenzékének ingerküszöbét.
2015-ben az illiberális demokrácia honi létezésének szükséges, és bőven elégséges feltétele adott: a hatalom birtokosai felismerték, hogy bár a fél országot következmények nélkül ki lehet lopni a segge alól, a csirkefarhát árát nem szabad kispórolni a keményen dolgozó pénztárcájából. Mert amíg a viszonylagos jóllakottság érzése tölti el, együttműködik, és bármit képes elhitetni magával. Igen, ’56 elnyomó hatalmának helyét egy sokkal kifinomultabb rendszer vette át. Amelyben nem kell már szurony-bajonett minden utcasarokra, nem kell az ország egyik felét félelemben tartva azzal zsarolni, hogy jelentse fel a másik felét, mert csúnyán nézett a mindenható vezér fürdőszobában kiaggatott képére.
Nem, ezt a rendszert márt nem a látható, lépten-nyomon demonstrált (katonai) erő tartja fenn, hanem a kisember csirkefarhátban, közmunkában, rezsicsökkentésben mérhető, a többet kevesebbel is beérő komfortérzete, annak a mindennapi kevésnek a görcsös féltése, ami van. Ezt a rendszert a devizában felvett, egy életen át törlesztett hitelek tartják fenn, amelyek pórázként tekerednek a nyakak köré, amely póráz legfeljebb a félig üres hűtőig ér el. Ezt a rendszert a keményen dolgozó munkahelye tartja fenn, amelynek elvesztése miatt naponta retteg. Ezt a rendszert a szarrá adóztatott kisember fölé magasodó közmédia tartja fenn, amely megmondja, pontosan kit és miért kell gyűlölni, és hogy miért olyan jó neki, amilyen jó. Ezt a rendszert a szabadság illúziója tartja fenn, amely olyan, mint a piros-fehér-zöld címkével ellátott kínai fokhagyma: olyan, de egyáltalán nem az. Ezt a rendszert az az elmaradt felismerés képezi, hogy 2015-ben pontosan ugyanannyi beleszólásunk van bármibe, mint az ’56-os felismerés előtt, és azután oly sokszor: semennyi. Attól, hogy ez szabadságnak tűnik, egyáltalán nem az.
Következésképpen nem az a baj, hogy Orbán Viktor távol otthonától, Európában töltötte a számára most éppen megint teljesen érdektelen, tét nélküli nemzeti ünnepet, és megkímélt minket a szolgálatos önfényezéstől, az a baj, hogy nekünk mindez jól van így. Mert annyira hülyék vagyunk, hogy mindent elhittünk neki Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén. És mert nincs az a kritikus tömeg, amely azt a 5 perces tüzes szónoklatot 26 év távlatából számon kérhetné rajta. Hogy tudniillik abban a bizonyos hatodik koporsóban már a ti kezetek is benne van, nem csak a Magyar Szocialista Munkáspárté, amely a jövőtöket elvette. Ugye, Orbán Viktor?
