Rég hallottam Kerényi Imréről, miniszterelnöki cselédről, ripacs pojácáról, a magyar kulturális értékek megőrzéséért felelős miniszterelnöki megbízottról, a nemzeti dohányzóasztal az alkotmány asztalának megálmodójáról, az alaptörvényt marhabőrbe kötő Kulturführerről, erre tessék, itt van. Nem olyan régen, a budapesti könyvfesztiválon, érdeklődő újságírói kérdésre válaszolva azt bírta mondani: azért nem jelent meg egyetlen árva külföldi verseskötet sem magyar nyelven (miközben súlyos százmilliók mentek el a totál fölösleges, igénytelen, de legalább drága Kerényi-féle nemzeti könyvtársorozatra) mert bár a műfordítók jobban élnek, mint Orbán kedvenc ölebe, alapvetően gyenge a lobbi-tevékenységük. Úgyhogy, íme, a vérfagyasztóan zseniális, kultúramegőrző javaslat:
„Kellene egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején”.
Rég hallottam Kerényi Imréről, és jól is volt ez így, mert most újra eszembe juttatta milyen szervilis barmok kezében porlik szét ez az ország, mint a szikla. Nem mintha Kerényi nélkül is nem látnám minden nap. Nem, semmi nem példázza jobban ezt a kórház-feelinget, amelyben naponta részünk van, mint az, hogy Kerényi Imrék gondosan előkészített forgatókönyv szerint garázdálkodhatnak a közpénzes bödön körül.
Kerényi mondott megint valamit, ami felért egy, a kultúra orra alá irányzott, unortodox, nemzeti szellentéssel. Azzal a sunyi lapossal, amelynek irtózatos bűze...
Folytatás ITT
fotó: mno.hu
