Határozott időre szóló megbízatás, leépítés, irigylésre méltó végkielégülés. Valahogy így foglalható össze az a hír, hogy több mint 500 millió forintos hathavi ellátással számolhatnak a parlamentből leköszönő politikusok. Igaz, hogy nem fejenként, de együttvéve. Ezt a tekintélyes összeget oszthatja meg egymás között - igaz, hogy nem éppen testvériesen - az a 215 távozó honatya/honanya, akinek nem jutott osztályrészül semmilyen más kielégülés. Mondjuk olyan, ami hivatali székekben és kormányzati posztokban mérhető.

A pofátlan végkielégítések kora állítólag lejárt. Igaz, hogy nem most és nem Magyarországon, ezért kéretik ezt is benyelni: egy szerényebb lottónyeremény hivatalból jár azoknak, akiknek nem sikerült újabb négy éves mandátumot szerezniük az Országgyűlésben. Persze visszás érzéseket kelthet, hogy 4 évnyi megfeszítettnek alig nevezhető érdemi munka után egy képviselő annyi pénzt tesz zsebre hat hónapra, amihez egy közmunkásnak három év is kevés, de a jobban teljesítő Magyarországon a méltányosságot így mérik. Tessék jó pofát vágni ahhoz, hogy átlagban és fejenként 2, 5 millió üti a markát mindazoknak, akik oroszlánrészt vállaltak abból a munkából, amely miatt Magyarország ma egy igazi, hamisítatlan sikertörténet.

Teljesen mindegy egyébként, hogy mondjuk Ujhelyi István (MSZP) és Kocsis Máté (Fidesz) végkielégülése nem azonos értékkel és mértékkel bír, mint ahogy az is teljesen közömbös, hogy egy összegben, vagy havi bontásban landol a szerény kis „ellátás" a bankszámlán. Tény, hogy a „pofátlan végkielégítések" ellen hozott, 98%-ról immár 75%-ra csökkentett különadó ellenére, az átlag magyar ember számára valószínűleg így is elérhetetlen és érthetetlen lehet ez a politikai elitet jellemző, kicsit sem diszkrét öngondoskodás.

Lássuk be, és törődjünk bele, hogy az, amiben egy ellenzéki és egy kormánypárti képviselő mindig minden körülmények között egyetért, aminek kapcsán soha nem szúrja ki a másik szemét, az éppen abban a magasztos pillanatban rejlik, amikor fizetésemelést vagy végkielégítést szavaz meg. Saját magának.

Bár sehogy másképp nem tudom értelmezni ezt a nyílt színen, a világ szeme láttára zajló politikusi arroganciát, mint a pár ezer forintos rezsicsökkentésért élete végéig hálás magyar ember pofán röhögését, javaslom mégis, hogy törődjünk bele: ami jár, az jár. Részletekben és egy összegben egyaránt.

Ilyen a politikai valóságshow: a nyertes mindent visz. Ja, és a vesztes is.