A nyomor ördögi köre
H_A Címkék: szegénység közmunka szociális rendszer iskolakerülés közfoglalkoztatás Orbán-kormány2014.06.09. 14:22
Szeretem a győzelmi jelentéseket. Különösen azokat, amelyek a szociális érzékéről-érzékenységéről különösen híres kormány sikereként szemléltet olyan adatokat, tényeket, amelyek olvastán jóérzésű ember legjobb esetben is értetlenül hümmögve csóválja a fejét. Ilyen hatalmas siker mifelénk például az, hogy eddig több, mint kétszáz embert zártak ki a közfoglalkoztatásból azért, mert a gyermeke nem járt rendszeresen iskolába. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy egyre több gyermek jár iskolába mióta Orbánék úgy döntöttek, hogy az idei tanévben már nemcsak a családi pótlékot veszítheti el, aki nem gondoskodik tanköteles gyermeke rendszeres iskolába járásáról, de – közfoglalkoztatottak (a helyesírás ellenőrzőm továbbra sem tud mit kezdeni ezzel a fogalommal) esetében – a munkáját és a keresetét is. Öröm és boldogság, hogy erre a nagy ijedtségre maga alá csinált a közmunkából vígan dőzsölők országa és büdös kölkét két lábbal rugdosta iskolába.
Mielőtt még bárki azt hinné, hogy ellensége vagyok annak, hogy egy társadalom minél nagyobb része sajátítsa el legalább az írás-olvasás tudományát, hogy minél nagyobb eséllyel válhasson annak hasznos tagjává, leszögezném, ez nem így van. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy támogatója vagyok annak, hogy egy társadalom minél nagyobb része kényszerüljön az ország versenyképességével, és az emberhez méltó munka megbecsültségével köszönő viszonyban nem lévő közmunkából megélni, nyomatékosan leszögezném, ez egyáltalán nem így van. És bár kétszáz ember nagy valószínűséggel nem tétel még egy győzelmi jelentés viszonylatában sem, én a magam részéről visszatérnék egy gondolat erejéig eme ellentmondásos intézkedés-szabályozás nyomán remélt, szárba szökkenő társadalmi rendhez, fegyelemhez és méltányossághoz.
Nem gondolom, hogy szociális értelemben nagy dicsőség volna az, hogy dolgozni akaró emberektől bármilyen feltételekre hivatkozva megvonják a munkavégzés lehetőségét. Nem gondolom, hogy hosszú távon célravezető lenne a rendet, erkölcsöt és társadalmi igazságosságot pusztán lentről felfele, a legkiszolgáltatottabb rétegekkel szembeni, erőből átvitt döntések révén kierőszakolni. Úgy vélem, ez a látszatintézkedés - és óvva intenék mindenkit, hogy csak bizonyos kisebbséget érintő kérdésként kezelje az iskolakerüléssel szoros összefüggésbe állított közmunkát - súlyos problémákat fed el, amelyekre annak dacára sem sikerült megnyugtató válaszokat adni, hogy az elmúlt nyolc év indokolatlan segélyeken alapuló politikáját viszont ellentmondást nem tűrően, számtalanszor sikerült keresztre feszíteni. Szóban.
Számomra nagy kérdés, hogy vajon minden esetben azért kerüli az iskolát a gyermek, mert a szüleinek más céljai vannak vele, vagy egyszerűen nincs ilyen irányú igénye a családnak? Nem lehet, hogy olykor a visszafordíthatatlan társadalmi lecsúszás napi veszélyében élő gyermek számára nincs pénz tankönyvre, ruhára, buszra? Nem lehet, hogy az egzisztenciális fenyegetettség ördögi körében élők számára halálos ítélet, hogy a becsületesen dolgozni akaró szülőt a munkától való eltiltással bünteti a rendszer? Továbbmegyek. A kamu-segélyek megszüntetésének egyébként igen helyénvaló elvére hivatkozva számos egészségkárosodást szenvedett személyt sikerült megfosztani a méltó megélhetést biztosító ellátás lehetőségétől: nem nyugdíjazzák le, mert ehhez tartós betegsége kevés, de nem alkalmazzák sehol, mert az orvos nem vállalja érte a felelősséget, hivatalos papírja szerint nem alkalmazható. Aki pedig ebből a szemkiszúrásra és megalázásra elegendő 22 800 forintból egy vagy több gyermeket iskolába járat, annak nyugodtan el lehet kezdeni a szobrát megmintázni.
Nos, egyre inkább úgy látom, hogy a leszakadásnak, nyomornak, szegénységnek nincs nemzetisége és bőrszíne, bármennyire is ezt próbálja kimondatlanul is sulykolni a fennálló hatalom, és mélyíti el ezt az irracionális, számos sebből vérző szociális rendszer. Mert miközben minél nagyobb számú ember foglalkoztatásának fontosságáról beszélünk, afölött járunk örömtáncot, hogy a szerintünk jogosulatlanokat sikerült ellehetetleníteni. Mindennapi tapasztalatom azt mutatja, hogy a szociális háló továbbra is az ügyeskedőket tartja fenn, és az igazi rászorulókat bünteti. A felzárkóztatás valós törekvésének helyét az irracionális szankcionálás gyakorlata veszi át, amelynek nyomán a kiszolgáltatottak csak egyre kiszolgáltatottabbá válnak. Ezt hívják a nyomor ördögi körének.
