Mivel már mindenki megírta, amit gondolt május 25.-éről, úgy gondoltam nem árthat meg a virtuális térnek, ha néhány gondolatot megosztok én is Nyájas Olvasóimmal. Sokak hatalmas meglepetése ellenére, engem egyáltalán nem rázott meg annak az EP-választásnak a végkimenetele, amely a mindenkori papírformák szerint is végül minden idők legalacsonyabb részvételét produkálta. Persze nem hungarikum ez, Orbán Viktor győztes, nagyon győztes, és leggyőztesebb pártja szempontjából is csupán egy kósza szóra érdemes: április 6. után a Fidesz szavazóbázisa sem erőltette meg magát. Nem is kellett. Az alacsony részvétel természetesen Orbánéknak kedvezett, és bár a miniszterelnök intelmei ellenére, miszerint mutassuk meg Európának, hogy mennyire elkötelezettek vagyunk, érdekel minket, nem vittük túlzásba: a flekken és a sör érdekesebb volt, mint egy bő hónap alatt másodszorra elfáradni az illetékes szavazókörzetig. Nem, minket sem érdekel jobban, mint másokat, hogy ki fog Brüsszelben asztalt csapkodni a nevünkben négy évig. Ettől függetlenül:

1. Egyáltalán nem hatalmas meglepetés, hogy az MSZP alulteljesített önmagát, és mondhatni kényszerűen helyett kellett cserélnie a Fidesz árnyékában egyre nagyobbra növekvő, és egyre jobban teljesítő jobboldali szélsőséggel. Aki április 6.-án este Magyarország narancssárga térképét nézegette a parányinak tűnő piros folttal, ha akart, nagyon pontos képet kaphatott arról, hogy a Mesterházy által vezetett baloldal nem az az alternatíva, amelyre az istenadta nép fel- vagy lecserélni kívánja Orbánékat. Éppen ezért - feltűnt másoknak vagy sem - az önreflexió teljes hiányának, és politikus szájából ritka nagy baromságnak tartom az MSZP EP-listavezetőjének orbitális megállapítását, miszerint az alacsony részvétel nem tükrözi a választók akaratát. Nos, Szanyi Tibor, aki számomra teljesen érthetetlen okokból került az MSZP lista élére, és akinek tehát pontosan akkora felelőssége van az MSZP kudarcában, mint amennyi Mesterházy Attilának, túl sok évnyi aktív politizálás után még mindig nem érti, hogy az alacsony részvétel egészen pontosan az alacsony részvételt tükrözi, amely a választók akaratának egyik megnyilvánulása. Vagyis azt, hogy a magyarok - igaz, hogy az égadta világon semmit nem akartak üzenni Brüsszelnek - nem érdekeltek abban, hogy levitézlett Szanyi Tiborokat küldjenek Brüsszelbe. Az MSZP elnökségének korrekt, ám sajnos túl késő lemondása elvileg halvány reményt adhat arra nézve, hogy az önkormányzati választásokig a párt képes lesz annyira összekapni magát, hogy idővel elfelejtse ezt a májusi traumát.

2. Egyáltalán nem meglepetés, sőt még csak nem is perverz, hogy - az országgyűlési választáshoz képest mérhető 6-7%-os visszaesés dacára, Magyarország EU-ellenességben rekordot őrző Jobbikja a második helyen végzett az európai mandátumokért folyó visszafogott versenyfutásban. Nem Szanyi Tibort okolom ezért, sőt ilyen irányú aggodalmát is őszintén osztom, és egyébként is tény, hogy Európa civilizáltabb felén is megfigyelhető a szélsőséges erők ilyetén előretörése, amely - mint tudjuk - szoros összefüggésben áll az Unió gazdasági válsággal összefüggő, nem éppen osztatlan sikereket arató restrikciós politikájával. És bár Vona Gábor győzelmi diskurzusát eltúlzottnak érzem, már többször jeleztem, hogy ez nem egy múló állapot: a köpködő, zsigeri gyűlöletnek termékeny táptalaja van ma Magyarországon, úgyhogy kíváncsian várom, van-e erre valamilyen válasza az Uniónak, ugyanis a Fidesz ezzel kapcsolatos aggodalmát sajnos lehetetlen komolyan vennem.

3. Egyáltalán nem meglepetés, hogy Gyurcsány Ferenc DK-ja sok helyütt lábbal (?) verte meg Bajnaiékat, és az abszolút vesztesnek titulált MSZP-t is. Régóta mondogatom, hogy Gyurcsány megkerülhetetlen figurája a magyar közéletnek, és ha valaki retorikában, karizmában felveheti ma Magyarországon a versenyt a legyőzhetetlen Orbán Viktorral, az legfeljebb ő lehet. Aki egyszer összefog Gyurcsánnyal, annak számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb a fejére nő. Következésképpen Gyurcsány és pártja azt tette igen helyesen, amit a jelenlegi politikai viszonyok között ki tudott hozni ebből a fölényből: darabjaikra hulló szövetségeseinek bizonyította be, hogy tényleg nem lenne hülyeség ráülni arra a fránya gázsütőre.

4. Az Együtt-PM óriási sikernek titulált egyetlen mandátuma számomra tulajdonképpen nem más, mint Bajnai Gordon kudarca. A válságkezelő miniszterelnöktől remélt baloldali megújulás és politikai tőkekovácsolás messze elmaradt azoknak az elvárásaitól, akik - lássuk be - nehezen emésztették meg, hogy helyette Mesterházy Attilát nyomták le a torkukon. Annak ellenére, hogy az MSZP vezetőivel ellentétben, április 6.-án este úgy tűnt, hogy képes - egyedüliként a baloldali térfélről - levonni egy választási vereség konzekvenciáit, egy hónap alatt nem sikerült ezzel önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonítania ennek a voksolásnak.

5. És végül, hogy a győztesről nehogy elfeledkezzek: a magyaroknak semmi kedvük üzengetni Brüsszelnek. A bombabiztos szavazóbázis kivételével legalábbis. A magyarok, akik miniszterelnökük szerint hajlamosak arra, hogy mindent az utolsó pillanatra halasszanak, az utolsó utáni pillanatban sem óhajtották bebizonyítani Európának, hogy érdekeltebbek bárki másnál abban, hogy egy négy évig démonizált konstrukcióval szemben fellázadjanak. A Fidesz EU-ellenes szabadságharcát semmiképpen nem igazolja az a közel 1,2 millió szavazat, amely minden idők legalacsonyabb választási részvételének tükrében leginkább szóra sem érdemes. A nemzeti értékeinket Brüsszeltől féltő, óvó, megvédő háborús állapotok erőltetése egy idő után perverz effektust produkálhat. Kétségtelen, hogy mi győztünk a legjobban, de a számok másik oldalán az áll, hogy az EU nem jó, nem rossz. Van. És elég messze van ahhoz, hogy ne érdekeljen.

Egy szóval: nincs itt semmi látnivaló, vagy emlékezetes. Haladjunk. Aztán majd ősszel kiderül, hogy a fentiek tükrében hány is a magyar igazság.