Választási kampányban kórházat átadni, pelenkagyár megnyitóján szalagot elvágni, vagy éppen egy bútorgyár alapkőletételéhez büszkén asszisztálni önmagában fél egészség, nem beszélve arról, hogy miként egy páratlanul sikeres négy évnyi kormányzás minden pillanatában, ilyenkor is bármit lehet mondani. És természetesen e bármi ellenkezőjét is. Nagykanizsától Gyöngyösön át Bátonyterenyéig Orbán Viktornak könnyű dolga van, öröm és boldogság inni oly ismerős szófordulatait, és e szófordulatokat a pillanat kedvéért szemrebbenés nélkül megcáfoló kinyilatkoztatásait.

A közös ezekben a jól időzített kampányfogásokban az, hogy sehol nem szakad rá a mennyezet a tisztelt hallgatóságra, sem a nagyszerű szónokra, hiszen biztos kezekkel tartja azt a közmunkások, és rezsicsökkentett magyar emberek választásokat minden bizonnyal eldöntő hada. Ez a bizonyosság magyarázza, hogy ezeken a településeken, mint amilyenek egyébként az ország számos más települései is (nem a Felcsúti Királyságra gondolok) ahol gyárak és kórházak szűntek meg, ahol munkahelyek mentek a levesbe, ahonnan jól képzett munkaerő vándorolt a világ melegebb éghajlataira, és ahol az Európai Unió támogatása nélkül két tégla nem került volna egymás mellé, a választási kampány hevében, a miniszterelnök feljogosítva érzi magát azt mondani: saját magunk dicsérete olyan fontos dolog, hogy nem bízhatjuk másra. Hát valóban.

Miután egyetlen kínos, erőltetett nevetést sem csalt az arcomra ez a lábszagú jópofaság, miután a gyönyörűségtől nem sikerült megfognom a padlót az olyan semmitmondó beszólások olvastán, mint hogy a hátrányos helyzetű térségekben is van élet, arra jutottam: mennyivel másképp tudnám értelmezni ezeket az üres járatokat, ha mondjuk sokkal több szerencsés Felcsút, és sokkal kevesebb Ózd, Komló, Salgótarján vagy Miskolc lenne ebben az országban. Sokkal inkább képes lennék elégedett hümmögéssel nyugtázni ezeket a hangos sikerektől duzzadó, öndicsérő szólamokat, ha mondjuk a narancsszínű önkormányzattal megáldott települések adósságának nagylelkű átvállalása, és az éhbérért közmunkára befogott emberek számának statisztika javító növelése helyett valódi munkahelyteremtésben megmutatkozó gazdaságélénkítő intézkedéseket tudna maga mögött az újabb mandátumára készülő Orbán-kormány.

Igy viszont önmagát szembeköpő és engem is hülyének néző keddi kijelentését természeténél fogva nem hagyhatom szó nélkül. Orbán Viktor szerint ugyanis a nagy nemzetközi cégek magyarországi befektetései nélkül nem boldogul a gazdaság, nem lesznek munkahelyek, sem gazdasági növekedés. Nem mintha cikinek találnám, hogy csontig be tetszett nyalni a Procter & Gamble-nek. Most éppen.

Cikinek érzem viszont ezt az ocsmány, konjunkturális pálfordulást. Akinek évek óta a hanyatló nyugat, a magyar embereket rabszolgasorsba dönteni akaró multik, bankok, és idegenszívű haza ellenségei alakítják szabadságharcos retorikáját, aki folyamatosan vergődik az unortodox gazdaságpolitika nem létező vívmányaival, aki megszámlálhatatlan különadókkal és vérlázítóan előre megfontolt jogszabály módosításokkal szándékosan generált egy kiszámíthatatlan gazdasági környezetet, annak egyszerűen nem lehet joga az utolsó száz méteren  ilyen cinikus öntudatlansággal a pofánkba röhögni.

És mégis. Ezt is megértük. Miniszterelnök úr újabban onnan táplálkozik jóízűen, ahova előzőleg hosszú időn át kitartóan odapiszkolt. Ide vezetett négy évnyi tök felesleges, rög- és téveszméken alapuló, görcsös álszabadságharc. Fogalmam nincs mi lenne, ha egyszer öntudatára ébredne a magyar. Mi lenne Simon Gáborok, Zuschlag Jánosok és a végtelenített rezsicsökkentések nélkül. De legfőképpen: mire lenne elég önmagunk álságos dicsérete?