Engem, aki a magyar közvélemény azon részét erősítem, amelynek agyát a rezsicsökkentéssel, elmúltnyolcévezéssel, a csillagos eget rugdosó foglalkoztatottsággal, a paksi bővítés elengedhetetlenségével és általában véve a jobban teljesítő Magyarország valószerűtlen víziójával kecsegtető kormánypropaganda elhomályosította elhomályosítani nem tudta, mintegy derült égből villámcsapásként ért a hír: Lázár János Miniszterelnökséget vezető államtitkár kitüntette azt a német kereszténydemokrata politikust, aki 2012-ben kiállt a magyar kormány mellett. A balta ügyében.

Nem mintha  a magyar kormány mellett ne lehetne kiállni bárkinek, akit ellenállhatatlan vágy gyötör ezzel kapcsolatban. Nem mintha kutyakötelességem volna tudni, ki az a Philipp Missfelder, a szövetségi kormány német–amerikai kapcsolatokért felelős koordinátora. És nem mintha a Kormányszóvivői Iroda közleménye az orromra kötötte volna, hogy Missfelder mi a viharért is kapja tulajdonképpen a kitüntetést. Gyengébbek kedvéért: a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének legújabb boldog tulajdonosa az a figura, aki az azeri baltás gyilkos kiadása után azt bírta nyilvánosan nyilatkozni, hogy a magyar kormánynak nem volt más lehetősége, mint kiadni Ramil Safarovot. Ő az a figura, aki ennek okán elfogadhatatlan lépésnek nevezte, hogy az azeri baltás gyilkos kiadása miatt tiltakozó örmény kormány megszakította Magyarországgal a diplomáciai kapcsolatokat.

Emlékeztetőül: az idő múlásának jótékony pora bármennyire is rátelepedett erre a maga idején meglehetősen nagy méreteket öltő diplomáciai botrányra (nem beszélve arról a szívfájdalomról, amelyet a System of a Down örmény zenekar Sziget Fesztiváltól való távolmaradása okozott bennem) az azért tagadhatatlan, hogy a kiadatás híre nem egészen elhanyagolható politikai, illetve erkölcsi veszteséget okozott hazánknak a nemzetközi porondon. Ez akkor is igaz lenne, ha azt figyelembe se venném, hogy a magyar kormány - a török kapcsolatok megromlásának veszélyére hivatkozva - visszautasította Jerevánnak a kérdés rendezésére vonatkozó ama kérését, hogy Magyarország ismerje el az örmény genocídiumot.

A példátlan indulatoktól, éles vitáktól, a világ különböző tájait összekötő tiltakozásoktól övezett ügy pikantériája mégiscsak az, hogy Orbán kormánya igenis tisztában volt vele: Safarov akár kegyelmet is kaphat hazájában, ugyanakkor – állítása szerint – nem volt okuk feltételezni, hogy ez valóban meg is történhet, hogy - miként Németh Zsolt külügyi államtitkár fogalmazott - egy baráti gesztusra egy baráti ország meglehetősen barátságtalanul reagál. Pedig megtörtént: bár Azerbajdzsán egy 1983-as Európa Tanácsi egyezményre hivatkozva azért kérte ki az örmény embertársa fejét baltával kettéhasító katonát, hogy büntetése hátralévő részét azeri börtönben ülhesse le, a hazájában hősként ünnepelt gyilkos egyetlen percet sem töltött otthon rácsok mögött. Az azeri elnöktől nemcsak kegyelmet kapott, de azonnali hatállyal elő is léptették.  

Ha csak sima spekulációnak tartjuk is azt, hogy a kiadatásért cserébe Azerbajdzsán 2-3 milliárd eurónyi magyar állampapír megvásárlásával segítette volna Magyarországot a devizaadósság törlesztőrészletének előteremtésében, vagy cáfolható magyarázatként tekintünk arra, hogy a kiadatás hozzájárulhatott volna az Azerbajdzsánnal építendő kapcsolatok erősítéséhez, amelynek eredményeként - a gesztust értékelve - Baku kötvényvásárlással támogatta volna a magyar költségvetést, egy fontos vonatkozástól közel két év távlatából mégsem tekinthetünk el. A diplomáciai botrány esetleges következményeit firtató kérdésre Orbán a források szerint anno annyit reagált, hogy "nem kell tenni semmit, majd elül magától".

Hát igen. A minden csoda három napig tart elv alapján a botrány magától elült. És most egy arrogáns lépéssel, valószínűleg egyáltalán nem véletlenül újra a közbeszéd napirendjére tűzték. Itt a legújabb fejlemény, amely letörli a port egy hidegvérű gyilkos szimbolikus értelemben is vitatható kiadatásának ügyéről: a magyar kormány kitünteti azt a német politikust, aki egyetértett annak idején ezzel a sok sebből vérző, morálisan megkérdőjelezhető diplomáciai gesztussal. Azaz kiállt Magyarország mellett egy erkölcstelen politikai döntés kapcsán.

Értem én, hogy nem sokan vannak már, akik még bármiféle kitüntetést nyugodt lelkiismerettel, mosolyogva átvesznek a magyar kormánytól, ezért az erre irányuló igyekezetet is érteni vélem. Másfelől viszont felháborítónak tartom, (a kitüntetés lejáratása mellett) hogy egy ilyen visszás, megosztó ügyet használ fel a Miniszterelnökséget vezető államtitkár arra, hogy hiperaktív ügybuzgóságát bizonyítsa. Nyilván nem ez az első eset, hogy valamiféle érthetetlen kitüntetési kényszertől vezérelve az Orbán-kormány különféle díjakat illetéktelen személyeknek adományoz, viszont minden idők legbotrányosabb diplomáciai lépését ilyen módon újra legitimálni nem csupán szégyenteljes, de legfőképpen félelmetes gesztus.

A Magyarország melletti kiállás semmilyen körülmények között nem hozható közös nevezőre egy, baltával az embertársa fejét többszörös csapással, állatiasan lemészároló gyilkos szabadon bocsátását érintő konjunkturális döntéssel. Ha ezért a kiállásért a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje jár, akkor ki lesz a következő a kitüntetettek sorában? A török kapcsolatok virágzásának jegyében mondjuk a hatalmát vízágyúkkal védő Recep Tayyip Erdogan, netán a békés polgárok tömeges legyilkolásával vádolt Viktor Janukovics, vagy beérjük magával a baltás hőssel?