Néhány napja, hete csendben figyelem a paksi atomerőmű orosz bővítésének szerződése körüli sok ismeretlenes mizériát. Hogy a legvégén kezdjem: a megállapodással kapcsolatos zárószavazás kormánypárt részéről pár nap alatt mindenáron áterőltetését, a magyar társadalom többségének különféle felmérések által körvonalazott, egymásnak alighanem ellentmondó álláspontjait, az ellenzéki pártok felháborodásának különböző, demonstráción inneni és túli zöngéit, (amelyekben nem mellesleg a népszavazás kulcsszó is rengetegszer elhangzott) Brüsszel és a magyar civil társadalom nem csupán rezsicsökkentésül értő felének fejcsóválását. Egy szóval mindent, ami Pakssal kapcsolatos.

Most, hogy a parlamenten cirkuszt a népnek alapon átnyomták a törvényt, elérkezettnek látom az időt arra, hogy az áprilisi országgyűlési választás rezsicsökkentést és simongáborozást is majdhogynem átívelő, valószínűsíthetően legmarkánsabb kampánytémájával kapcsolatban néhány eszmét megfuttassak az utókor számára.

Fogalmam nincs, hogy a magyarok többsége mit gondol valójában Paksról. Pontosabban nagyon is jól tudom. Meggyőződésem, hogy a Fidesz által jó pár éve tudatosan lebutított közbeszéd jótékony árnyékában nem gondol semmit. De mindenképpen átláthatatlan, távoli, a mindennapi egzisztenciáját közvetlen értelemben nem befolyásoló kérdésként tekint rá. Nem gondolom, hogy különösebben érdekelnék a hitelfelvétel feltételei, a mindenfajta szakértői konzultáció teljes hiányának aggályos mivolta, a fű alatt átnyomott törvény demokratikus gyakorlatot megkérdőjelező tényállása, a lehetséges kockázatok és gazdaságossági tényszerűségek ismeretének teljes hiánya.

Paks témája viszont csupán ránézésre nem egy minden kérdésre választ adó, és minden sebet azonnal begyógyító rezsicsökkentés. Amelynek nyelvét a háromszavas csatakiáltások kormánya olyan szinten égette bele a magyar társadalom zömének tudatába, hogy a szovjet utódállam és a független, demokratikus európai jogállam összeomlásának fenyegetése, vagy a különféle energiabiztonsági szakmai szempontok társadalmi vitára bocsátásának elmaradása esetében egyáltalán, vagy nagyon kevéssé hat a felháborodás erejével. Illetve de, csak sajnos nem olyan előjellel, ahogyan azt az ellenzéki összefogás erői vélik, illetve a civil társadalom atomenergia nyelvét értő, és beszélő része gondolja. Az a része, amely rejtélyes okoknál fogva nem gondolja úgy, hogy a Napban zajló nukleáris folyamatok azonosak volnának a ki tudja mikor épülő reaktorban zajló, más természetű jelenségekkel.

Paks a Fidesz orosz rubellel atommal olajozott választási győzelmének fontos tényezője, szavatolója, április 6-a pedig saját népszavazása lesz az ügyről. Nem véletlenül. A kormánypárt érvelése ugyanazt a primitív, de pragmatikus vonalat követi, mint eddig mindig: a rezsicsökkentés tartós fenntarthatóságához szükség van a paksi atomerőmű bővítésére. Ennyi. És bár nem azt rágják a szánkba reggeltől estig, hogy ennyi vagy annyi marad a zsebben, elvtársak, és bár sem megenni sem meginni nem lehet a nukleáris energiát, és bár nem értjük, mi baj lehet abból, hogy a kerítésen túl tároljuk az oroszoktól ideszállított nukleáris szemetet, annyit azért megértünk, hogy ezek a rosszak, ezek a csúnyák, ezek a gonosz idegenszívűek nem akarják a paksi bővítést. És aki nem akarja a paksi bővítést, az ráront a magyar emberekre. Aki nem akarja a paksi bővítést, az ellenzi a rezsicsökkentést, az a magyar nemzet ellensége. Márpedig nekünk a rezsicsökkentéstől paradicsommá változott az életünk, csak a hanyatló nyugat ne volna, amely folyton keresztbe akar tenni nekünk.

Figyelembe véve, hogy április 6. előtt alig több mint 2 hónappal a választani tudó biztos szavazók több mint fele a Fideszt támogatja sajnos egyre kevesebb kétségem van afelől, hogy Paks témáját az ellenzék a saját javára tudná fordítani. Paks semmilyen értelemben nem volt egy sürgető kérdés, jól titkolt előkészítése és szenzációsan időzített bevetése pontosan a kormánypárt téma fölötti legitimitását hivatott igazolni, amely mentén ráadásul demagóg módon le lehet idiótázni mindazokat, akik szakmai érvek birtokában ellenzik a beruházást.

Ezért április 6-a sajnos egyáltalán nem az ellenzék által szorgalmazott népszavazás lesz Paks ügyében, hanem a Fidesz saját, tudatosan felépített, rezsicsökkentéssel összemosott népszavazása. Paks ilyen értelemben a hanyatló nyugattal szemben fellépő keleti nyitás alfájává és omegájává avanzsál, egyfajta metaforájává és hozzáadott értékévé a nemzeti szuverenitás rezsicsökkentés általi visszaszerzésének. A négy évnyi EU-val való riogatás, az éjt nappallá tévő Brüsszel elleni szabadságharc retorikájának tortájára ilyen módon Paks habként fog rákerülni. A folyamatban lévő, bekövetkezni látszó újratöltött fülkeforradalom pedig legitimálni fogja ezt az Oroszország felé elmozdult keleti nyitást, de facto annak győzelmi szimbólumává válik.

A fenti, orosz atomerűvel beárnyékolt, magyar választási kampányba csomagolt, kiábrándító csendélet láttán csak annyit mondhatok: úgy játszik a nemzeti ügyek kormánya ezzel az országgal, mint ördög a templomi orgonán. (Hogy mások is ezt tették, semmire nem jogosíthatná fel. Dehogynem.) Ahogy kedve tartja. Megteheti. Mert boldog ország az, ahol csökken a rezsi. És ahol több generáció önként dalolva fizeti majd egy olyan beruházás horribilis költségeit, amelyet néhány ezer forintnyi rezsicsökkentés ígéretére hivatkozva nyomtak le a torkán. Úgy, hogy nem is tudott róla.