Olvasom, milyen csodálatos dolog, hogy a sokszor lesajnált magyar oktatási rendszer még mindig képes lépést tartani a világ élvonalával. Az Orbán Viktor választási kampányát előkészítő, kitüntetés esővel körített ünnepségen elhangzott miniszterelnöki eget verés dacára - amely szerint a tavalyi nemzetközi diákolimpiákon eredményesen szereplő magyar diákok és tanáraik példája a legerősebb érv arra, hogy "ha eredményt és sikert akarsz, nem hagyatkozhatsz az unott napi rutinra" - úgy látom, az unott napi rutinba fulladt kormányzás látóterében a köznevelés a változatlan fekete lyuk erejével van jelen.

Fölöttébb cinikus, hogy miközben a miniszterelnök úr a néhány valóban kiváló teljesítményt nyújtó magyar pedagógus és diákjai érdemeit méltatta, és Magyarországot az ígéret földjeként prezentálta a csillogó szemű, kitüntetett hallgatóságnak, egy másik szálon a tantervi szabályozásban és a pedagógusok szigorú ellenőrzésében érdekelt, éppen ezért a magyar közoktatás teljesítményére magasról tevő Klebelsberg Intézményfenntartó Központ átvilágításának brutális következtetései borzolják azoknak a kedélyeit, akik a kormány által vetített egydimenziós film mögé is hajlandóak időnként betekinteni.

Nem gondolom, hogy a közoktatással kapcsolatos fenti kérdések teljesen függetlenek lennének egymástól. És azt sem gondolom, hogy az állítólag a világ élvonalába tartozó magyar oktatással összefüggésben - csekély számú diák kiemelkedő eredményein túl - zárójelbe lehetne tenni, hogy a hit- és az erkölcstanoktatástól remélt általános teljesítménynövekedés hátterében tulajdonképpen az általános romlás virágai ütötték fel a fejüket. Mind az oktatás színvonalát, mind a diákok teljesítményét tekintve.

Nem gondolom továbbá azt sem, hogy a centralizált országos közoktatásért felelős intézmény - amelynek ellenőrzési gyakorlatától Európa valóban jobban teljesítő felén menekülnek - borzasztó tevékenységének, és mindenféle hatékonyságot nélkülöző működésének semmi köze ahhoz, hogy Magyarországon lehetetlennek látszik fejlődő pályára állítani a közoktatás kaotikus rendszerét.

Tulajdonképpen nem lenne baj, hogy a Klik - az ország általános és középiskoláit állítólag összefogó szervezet - pofátlan gazdálkodása, szervezeti működésének irracionalitása kizárólag Marekné Pintér Aranka elnököt érintené. Nem lenne baj, ha az érettségizett vezérigazgatók országában kevés számú ember magánügye lenne elbaltázott oktatáspolitikai intézkedések következményeinek felvállalása. Csakhogy itt több generáció jövője a tét, amelyet előre megfontoltan él fel egy dilettáns, a valóságot semmilyen körülmények között tudomásul venni nem akaró kormány.

Gyanítom, hogy Magyarországon nem a Klik az egyedüli aggasztóan működő közintézmény, és tulajdonképpen leszarhatnánk a feltárt törvénytelenségek sorát, ha ez lenne a legtragikusabb szála ennek a történetnek. De nem. A legcinikusabb - Orbán Viktor cinizmusát jobbról előzi - az, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma szerint minden rendben van. A Klik teljesítette a kormány oktatáspolitikai célkitűzéseit, halleluja, létrejött az egységes tanügyi irányítás - tudják az, amelynek gyakorlatától Európa valóban jobban teljesítő felén menekülnek - minden zavartalan, kiszámítható és biztonságos.

Készségek és kompetenciák növelése helyett fölösleges tantárgyakkal megnyomorított diákok, közönséges napszámosokká degradált, állandó ellenőrzés alatt tartott pedagógusok, az iskolaszerkezetre mért agyatlan szelekció, az eredményesség esélyét csírájában elfojtó, a közmunkára elkötött milliárdok másik oldalán húzódó pénzelvonások, vagyis az oktatási reformnak álcázott dilettáns, szakmaiatlan intézkedések sora. Ez a helyzet. Kell is nekünk ide átvilágítás. Legfeljebb púpnak a hátunkra és olcsó szemfényvesztésre.

A közvélemény, a diák-, szülő-, és pedagógustársadalom újabb arrogáns pofán röhögésén túl, a történet valóban aggasztó. Nincs felelősségre vonás, csak a lojális körök vállon veregetése, nincs felelősségvállalás, csak a laza szemet hunyás veszélyes, gyermekeink munkaerőpiacon való leendő elhelyezkedését gyökerestől veszélyeztető, szűk politikai érdekcsoportok önkényes döntései fölött.

Hát igen, Marekné marad, mert jól végezte dolgát. A Mareknék maradnak, és továbbra is élvezik a határtalan bizalmat. És igen, diákolimpikonjaink kiemelkedő teljesítménye mögé bújva ezután is büntetlenül elfordíthatjuk majd a fejünket, valahányszor kilóg a lóláb: teljesítménykényszerek közé szorított, centralizált közoktatási rendszerünk napról napra rosszabbul teljesít. És akkor mi van? Semmi. Hagyatkozunk majd az unott napi rutinra.