2013. november 9-én Magyarországon egyebek mellett Radnóti kötetet égetett a Magyar Nemzeti Arcvonal nevű náci szervezet. Majdnem egy hét fáziskéséssel a sajtóban is nyilvánosságot kapott "az erkölcsi fertő nevében" végrehajtott egészséges nemzeti akció. Újabb három nap után, azaz november 18-án, a Fidesz-frakció (nem, nem a Fidesz kormány) elítélő nyilatkozattal állt elő. Nagyon helyes, jobb később, mint soha. Ilyenkor van az a lehetőség, hogy jóérzésű emberi örömünkben, elégedett hümmögések közepette hátradőljünk, és szimbolikusan hátba veregessük a kormánypártot a nemes gesztusért, mégis nekem L. Simon László közleménye legjobb esetben is erőltetett magánvéleménynek tűnik, mint érdemben komolyan vehető megbotránkozásnak és valódi elhatárolódásnak. Még akkor is, ha evidencia, hogy jó érzésű embernek gondolkodás nélkül kidagadnak az erek a nyakán egy ilyen gyalázatos hír hallatán.
Nem tudom komolyan venni L. Simont, pedig nem felételezem róla, hogy szabadidejében, amikor senki nem látja, könyveket égetne. Viszont a Horthy-kultusz újjáélesztését jótékony hallgatásával, vagy szemfényvesztő végigasszisztáló, az országgyűlés szélsőjobboldali pártjával sok fronton példásan együttműködő Fidesz nevében azt kommunikálni, hogy nem ülünk fel az ilyen provokációknak, legalábbis megmosolyogtató.
A Fidesz-frakció nem ül fel az ilyen provokációnak, de szem előtt tartja azon honfitársaink érzéseit, akikben a könyvégetés képsorai fájdalmas emlékeket ébreszthetnek. A Fidesz-frakció határozottan elítéli az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat, és mindent megtesz azért, hogy többek között Radnóti Miklós életműve soha ne kerülhessen egy, a szélsőséges eszmék által fellobbantott máglyára, hanem mindig méltó helye legyen a nemzeti emlékezetben.”
Nem jutottam el az összeesküvés-elméletek gyártásában - és senkinek nem javaslom ezt - addig, hogy azt feltételezzem, L. Simon pártja magának tervezte ezt a fölöttébb ingatag lábakon álló, ám erkölcsi alapokra hivatkozva rendkívül eredményesen meglovagolható piedesztált. Amelyre gazdaságilag meglehetősen ínséges időkben, sorsdöntő választások előtt kis idővel érdemes lehet felmászni. Hogy nemzetféltő alapon többnek, különbnek és fedhetetlenebbnek tűnjünk másoknál, és ezt az egyébként valóban szomorú helyzetképet a magunk javára fordítsuk. Mert igaz, hogy megannyi mutyinak becézgetett disznósághoz adtuk a nevünket, na de könyvet azt nem égetünk. Azt nem.
Ma egy ilyen akció nem lehet más, mint egy marginális kisebbség feltűnési viszketegségének kiélése, esetleg tudatosan szervezett provokáció.
Azoknak mondom, akik szerint túllihegtük ezt a könyvégetéses felháborodást - mert végül is mindenki azt éget, amit akar, ha nem kell a végén a tűzoltókat kihívni, ugye (kérem, a szemforgatásban élen járó Fidesz frakció se fordítsa el a fejét): sem feltűnési viszketegségről, sem tudatosan szervezett provokációról nincs szó. Nem, ezeket a könyveket, egyebek mellett a Radnóti kötetet, nem azért égették el frusztrált, nemzeti identitászavarban szenvedő miskolci fiatalok, hogy a Fidesz-frakciónak borsót törjenek az orra alá, és hogy L. Simon nyilatkozhasson végre egyet bele a vakvilágba.
Arról van szó, hogy olyan történelmi időkben, amikor a jelenlegi jobboldali kormány nyíltan, vagy akár burkoltan összekacsint a szélsőségesekkel, amikor vitatott történelmi szereplőknek büntetlenül állítanak szobrokat szerte az országban, vagy éppen egyenruhás, erőt demonstráló menetelések fölött hunynak szemet, ne csodálkozzanak álszent módon azon, hogy vannak, lesznek, és egyre többen lesznek olyanok, akiknek ing-gatyaszaggató nemzeti öntudatuk csak akkor nyugszik meg, ha beletörlik a lábukat Radnóti Mikósainkba.
A Fidesz tudatosan visszás, ambivalens attitűdje a szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben, az a fajta tolerancia, amelyet a Jobbikkal, és akár a tőle sokkal jobbra elhelyezkedő alakulatokkal szemben is tanúsít, kiváló táptalajt képez azoknak az eszméknek az elterjedéséhez, amelyek szerint a többi mellett akkor vagyunk kurvára nemzetiek, ha Radnóti verses kötetét tűzbe dobjuk.
Ezzel szemben, én úgy látom, semmit nem lehet elítélni úgy, hogy amikor nem néz oda a nyilvánosság, szemet hunyunk fölötte. Mert értem én, L. Simon úr, hogy a nemzet emlékezete, amelyben Radnótinak méltó hely jár, de melyik nemzeté? Az, amelyre a Fidesz, amelyre a Jobbik, vagy amelyre a Magyar Nemzeti Arcvonal hivatkozik?
Úgy hiszem, Radnótinak egyikhez se nagyon van/lehetne köze.
