Néhány percig már-már azt hittem, hogy ha egy európai értékeket vallónak nem is nevezhető, de majdhogynem államférfit látok egy nemzeti ünnepen szólni a nemzethez. Mert a feléig - hosszú idő után először - Orbán valóban arról beszélt, amiért odament. 1956-ról. A feléig azt hittem, ünnepi beszédet hallok. Aztán a felénél elkezdődött. A katonai metaforákba csomagolt háborús panelek, a riogatás végtelenített csatakiáltásai. Hogy azok ma ismét közénk lövetnének. Azok a kommunisták. Az árulók. A külső ellenséget segítő belső ellenségek. Akik puskákkal vadásztak ránk a pesti utcán. Akik lovas rohamot vezényeltek. És akik "megint ránk vezényelnék az állam erőszakszervezeteit”. Nem sorolom. Hátborzongató. 

Arról nem érdemes szót sem ejteni, hogy az ellenzék nekifutásból is, helyből is miként rúgta gyomorszájon magát, de ez félelmetes: "...lassan és biztosan be kell indítanunk a gépezetünket, hadrendbe kell állítani csapatainkat, éppen úgy, ahogyan 2010-ben tettük. Készülődjetek, most befejezhetjük azt, amit '56-ban elkezdtünk." Bele sem merek gondolni, annyira félelmetes. Orbán viszont belegondolt. Kiderült számára, hogy 2013-ban még mindig kényelmesen meg lehet élni 2006-ból. Remek lélektani hatás, a politikai szónoklat csúcsa. Katonák gyűrűjében, a százezres (milliós?) békemenet nyálcsorgató csodálatának birtokában Orbán Viktor minden idők egyik legvelőtrázóbb beszédét tartotta.

A híveknek. Senki másnak. Innen már csak egy lépés lett volna legyilkosozni (a kommunista már lassan kötőszóvá avanzsált) azt a szintén pár százezer/millió embert, aki nem a tábort erősíti. És fel sem tűnt volna senkinek. Ettől annyira borzasztó az, amit ünnepi beszéd címen Orbán beletolt az arcunkba. Nem csak attól, hogy valaki saját korrupt rendszerét közös nevezőre hozza, egy mondatban emlegeti 1956 ideáljával. Hogy a forradalmárok szellemi örökösének és életművük beteljesítőjének tartja magát. Hanem attól, hogy véresen komolyan gondolja a háborút. Ott állt egy ember, akinek egész élete arról szól, hogy csatasorba áll, hogy felsorakozik, hogy harcol. És százezrek hallgatják kővé dermedve egy hatalmas szónokba bújt beteg ember ámokfutó vízióit. Akinek mindig az éppen soron következő, a legközelebbi lesz a mindent eldöntő ütközet.

És ebben az országban több százezer ember szemrebbenés nélkül áhítatosan asszisztál ehhez az agresszív, szélsőséges fanatikusokat lázba hozni akaró, latens polgárháborút hirdető expozéhoz. Senkinek nem tűnik fel, hogy a 2006-os rendőri túlkapásokat előidéző, akkor ellenzékben vergődő párt vezetője minden szégyen nélkül többes számban és első személyben az áldozatok közé sorolja magát és azzal riogat, hogy azok megint közénk lövetnének. Hol a határ? Van-e egyáltalán felső határa ennek a hisztériakeltésnek?

Igen, Viktor. Akik Molotov-koktélt dobálnak, gyújtogatnak, és fegyverként használnak mindent, ami a kezük ügyébe akad, azok közé időnként lövetni is szoktak. De fölösleges volt megint önmagad mártíriumát az igazság fölé helyezni: sok valódi tény van, amely alátámasztotta volna e nélkül a drámai fordulat nélkül is a mondanivalódat. De vajon annak, akit néhány perc leforgása alatt kimenekítettek az egyebek mellett általa előidézett össztűz alól, annak milyen morális alapja van ma azzal riogatni, hogy "azok" ma megint ránk vezényelnék az állam erőszakszervezeteit? Aki milliós békemenetekkel nyugtatgatja magát kétharmados hatalma rombolásainak elkenése érdekében, az milyen alapon retteg és fegyverkezik?

Válaszok helyett íme egy "megnyugtató" igazság: „Aki nem a szabadságot választja a saját erejéből, annak a szolgaság lesz a végzete.” Végignézve a békemeneten, és összevetve a tegnapi, ünnepnapnak alig nevezhető lehangoló országimázzsal, azt hiszem ebben egyetértek Orbánnal. És egyetért velem közmunkások, napszámosok, rabszolgák, menetelő birkák, és bármikor harcba küldhető, feláldozható seggnyalók százezres hada. Menthetetlenek vagyunk. Megérdemeljük.