Egy szomorú ünnep margójára
H_A Címkék: ünnep kormány 1956 október 23 ellenzék uszítás Fidesz Bayer Zsolt Békemenet Bencsik András CÖF2013.10.22. 23:06
Borzasztó érzések kerülgetik az embert így október 23. előestéjén-vadhajnalán, miközben a Meg kell védenünk Orbán Viktort típusú, túlcsorduló szervilizmusba fulladt nemzeti szalaggal átkötött szándéknyilatkozatokat olvassa. Szégyenbe torkolló pironkodás lesz úrrá az emberen, amikor 1956 októberére gondol, majd hirtelen, mint akinek beleér a keze a bilibe, kijózanító üzemmódba kapcsolva ráeszmél a rögvalóságra.
Hogy hello, ez itt 2013 októbere. Amikor az 1956-os forradalomra és annak hőseire való méltóságteljes emlékezés egy másodlagos, de leginkább sokadlagos fontosságú triviális eszközzé vált itt a szemünk láttára. Egy ocsmány politikai háború kellős közepén egy kettészakadt ország sokba szakadt politikai elitje ezen a napon akar szimbolikusan, ki tudja hányadszorra ismét egymásnak feszülni. Ezen a napon egyesek eltakarítani, mások megvédeni akarnak, és fogalmam sincs, van-e közöttük bárki is, aki egyszerűen csak ünnepelni akar október 23-án.
Mostmár teljesen biztos, hogy október 23-án Magyarországon a Békemenet megvédi Orbán Viktort. Ennyi jutott, erről szól, ezzé silányult október 23. A szeretet és az összefogás nevében. Fordul egyet a gyomrom, majd összeszorul. Civil, független "Békemenet indul..." - társadalmi célú hirdetést láttak, készült Magyarország kormányának megbízásából. A szellemi fekáliát, agressziót, gyűlöletet úton-útfélen okádó, a közbeszéd színvonalát hétről hétre eggyel mélyebbre taposó Bayer Zsolttal az élen. Bencsik Andrással karöltve. Ez maradt nekünk az '56-os forradalomból: egy államilag szervezett tüntetésen, az ország "jobbik" fele felvonul az ország rosszabbik fele ellen. Amely a maga módján, napi politikával felvértezve tiltakozik. Így lázad fel Magyarország 2013-ban. Nemzeti ünnepén erőt demonstrál. Minden irányból.
Ugyan továbbra sem teljesen világos, hogy miért kell Orbán Viktort megvédeni, kitől-mitől kell őt megóvni, amikor ő a legnagyobb, legbátrabb valaha volt vezére ennek az országnak, aki mindenki mást bármikor képes megvédeni. Egy örökkévalóságnak tűnő hosszú három éve. A hanyatló Nyugattól. A bankoktól. A baloldaltól. Az összeesküvőktől. A haza ellenségeitől. A kommunistáktól. A liberálisoktól. Saját árnyékunktól. És bárkitől, akinek pellengérre állítása és démonizálása bebetonozza a hatalmat az örökkévalóság számára.
Ahol a szeretet és összefogás nevében közpénzből masírozást finanszíroz egy kétharmados fölénye rabjává vált kormánypárt a (köz)ellenséggé kinevezett ellenzék ellen, és ahol egy fejét vesztett, kapkodó, gyűlöletre egyre gyakrabban gyűlölettel válaszoló, a hatalom által diktált mocskos játszmákba esze nélkül fejest ugró, frusztrált és erőtlen ellenzék áll a másik oldalon, ott október 23-ból ez marad. Pedig egy nemzeti ünnepen pártpolitikai tüntetést, vagy a kormánypárt által megrendelt politikai szimpátiafelvonulást tartani pontosan ugyanannyira visszataszító, és méltatlan azokkal szemben, akikre ezen a napon emlékezni illendő volna. Csakhogy.
Ahol az év összes többi napján harcot vívunk a világmindeséggel, és a nyugalomra vágyó emberek agyába-lelkébe tudatosan háborút sulykolunk, ott az 1956-os forradalom emléknapján értelemszerűen nem lehet béke. Ott a közös gyűlölt ellenség víziója az egyetlen mozgósító erő, ott fanatizálni kell a híveket. (Ott - ahogy valaki oly plasztikusan megfogalmazta - a tyúkudvar ellenálhatatlan vágyat érez rá, hogy felvonuljon a róka mellett.)
Ezért aztán a békemenet immár ötödik vonulásának valódi célja továbbra is az erőfelmérés- és demonstrálás, a rezsim éltetése, és az ország, a társadalom különböző részei közötti szakadékok további mélyítése. A szeretet nevében megosztani, az összefogás nevében uszítani (lásd: Kiállunk hazánkért és példát mutatunk összefogásból című, szerettől túlcsorduló videócska) az erőfölényt a békével közös nevezőre hozni, ez a nemes küldetés október 23.-án.
Ettől függetlenül a Békemenet egyik céljával egyetértve, a maga idején elítéltem az ellenzéki szobordöntögetős performansz minden egyes momentumát, most meg hivatalosan is elítélem a hamisítás és csalás valamennyi formáját függetlenül attól, hogy milyen irányból érkezik. Azonban számomra nincs nyomasztóbb-ijesztőbb látvány, érzés, tudat, mint a valóságtól egyre messzebb sodródó, hiszterizált és hiszterizálható tömegek több tízezres nagyságrendű vonulása. Egy demokráciában. A nemzeti ünnepen. Elődeink emlékéhez méltóan (?) leborulva az Orbán-kormány három és fél éves kiemelkedő teljesítménye előtt.
Egy olyan országban, ahol minden egyes nap az állandó készenléti állapotról szól, ahol a rezsiharcnak kikiáltott populizmus népbutító fertője eltakarni hivatott a kormányzati sikertelenségek végtelen sorát, ahol csak azok számítanak, akik ránk szavaztak, ahol legjobb esetben is a szemfényvesztő tiszteletkörök után csuklóból söprünk le az asztalról mindenféle civil kritikát, ahol a társadalom jelentős csoportjai eleve ki vannak zárva a párbeszédből, ahol az ellenzéki bírálatokkal legfeljebb felmossák a földet, ahol szolgalelkű bólogatójánosok teljesítenek parancsokat, ahol nincs helye az önkritikának, ahol a bűnös múlttal riogatva évek múltán sem kell felelősséget vállalni semmiért, ott meglehetősen szomorúak a nemzeti ünnepek. Ott az összefogás, és szeretet helyét legfeljebb a cinikus képmutatás veheti át.
Mivel én sem hálát adni, sem megvédeni, sem riogatni, sem eltakarítani, sem erőt demonstrálni nem szeretnék, egyszerűen meggyújtok egy gyertyát, és távol tartom magam ettől a gusztustalan színjátéktól. Talán valamit enyhítek vele a helyzet szomorúságán.