Nem tudom eldönteni, mi a nagyobb tragédia: az, hogy a futball Orbán Viktor személyes mániákus, eszelős dilije és erre egy valag állami pénzt költ a kormány (amelyben ráadásul senki nincs, aki ellent merne mondani neki ez ügyben)? Vagy az, hogy pillanatnyilag egy kalap szart nem ér a magyar foci? Nem tudom, az-e nagyobb baj, hogy középszerűnél is jóval gyengébb szinten teljesít ez a sportág, vagy az, hogy Orbán a magyar futball jelenlegi állapotát nagyszerű sikertörténetetként értékeli?
Bográcsgulyással dúsított, a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia internetes oldalán megjelent sportági évértékelő, segge alá tolt kényelmes kérdések által alakított ellentmondásoktól hemzsegő interjújában, Orbán Viktor mindenféle kétséget eloszlatott arra nézve, hogy ugyanabban a valóságban él, mint mi, sokan. Akik nem értjük, hogy luxusstadion-építéssel miként lehet utánpótlást nevelni és eredményeket hozni a magyar sportban, esetleg a szív- és érrendszeri betegségeket visszaszorítani, vagy az elkeserítően alacsony nézőszámokon javítani.
Mindenhez értő, és mindenhez a legjobban értő Viktorunk többek között ilyen koncentrált bölcsességekre ragadtatta magát ebben az alájakérdezős okfejtésben, amelyből a valóságtól leginkább elrugaszkodott és mindenkori önmagára nézve legnevetségesebb megmondásokat emeltem ki (egyúttal javaslom mindenkinek a tartalmas-terjedelmes interjút teljes egészében elolvasni, a felejthetetlen élmény garantált):
„Az életben hasznos, ha az ember tudja, hol a helye.(...) A Puskás Akadémia, amikor a terveit elkészíti, akkor nemcsak saját magát (...) hanem elsősorban a magyar labdarúgást tartja szem előtt, és én nem szeretném, ha ez a tulajdonság kiveszne a klubunkból. Ez számomra becsületbeli ügy. Nemzeti önbecsülés és büszkeség nélkül még a focinak sincs értelme. (...) A sport, így a futball szépségét is, az önérdek fölé emelkedés adja. Az önérdek fölé emelkedés képessége, amit másképpen alázatnak is lehet mondani, ez volt az, ami a futballpályán ránk köszöntött. A klub fontosabb, mint a játékos, a csapat fontosabb, mint én vagyok. Az ország sikere mindig fontosabb, mint egy klubsiker. (...) Egyetlen megoldás van, ha visszatérünk a Bosman-világ előtti időszakhoz. Ezt speciel, nem az Európai Unió ellenében mondom, de az unió hozta a nyakunkra ezt a szerencsétlenséget. (...) A futballklub nem gazdasági vállalkozás. Aki nem így gondolja, félreérti a helyzetet. Amit csinálunk, nem a pénzért csináljuk. Egy gazdasági vállalkozásnak egyetlen szempontja van, hogy a pénz tulajdonosa, a vállalkozás tulajdonosa minél nagyobb hasznot tudjon realizálni. A futballban ez lehetetlen. A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész. (...) A focisták végső soron, a dolog filozófiáját tekintve, művészek. Ezért a futball és egy futballcsapat közelebb áll a kultúrához, mint társadalmi jelenséghez, semmint a gazdasági vállalkozásokhoz. Az állam nyer a futballon. A közönség nyer a futballon. A játékos nyer a futballon. A klub az egyetlen, amelyik sosem nyerhet a futballon, hiszen a klub állítja elő a produkciót, és nem az a dolga, hogy nyerjen. (...) Csak azok az emberek írnak és beszélnek a futballról, mint gazdasági vállalkozásról, akik nem húztak le harminc évet egy öltözőben, és nem láttak még klubot belülről. (...) A magyar profi futball teljesen életképes. Ha végignézzük, lassan és biztosan gyarapszik azoknak a kluboknak a száma, amelyek mögött jelentős gazdasági szereplők állnak. Akinek van szeme, az látja, hogy a magyar futball nagy jövő előtt áll. (...) Nekünk, akikben dolgozik az alkotás szelleme és ereje, egy dolgot mindig szem előtt kell tartanunk: suttyomban, szégyenkezve, magyarázkodva, a viták elől meghátrálva nem lehet alkotni. Bele kell állni. Ha kell, kötésig. Szégyenkezzenek és lapuljanak azok, akik ki akarnak kezdeni bennünket, akiknek semmi sem jó, akik mindent jobban tudnak, de végül sohasem alkotnak semmit. (...)2018-ban vagy 2019-ben képesek leszünk Bajnokok Ligája-döntőt rendezni Magyarországon. De a stadiont sem a futballistáknak építjük. A színházat sem a színészeknek, az operaházat sem az operaénekeseknek építjük. Ha valaki jól megnéz egy színházat, egy operát vagy épp egy stadiont, akkor látja, hogy az a nézőkért van, a nézőknek építjük. (...) A felcsúti stadionban nincsen egyetlen filler közpénz sem. Nekem magánadományokból sikerült is annyi pénzt ide összegyűjteni, hogy meg tudjuk építeni az új centerpályát. Remélem, hogy majd a következő ötven évben is csupa olyan miniszterelnök lesz Magyarországon, aki valamilyen célra – nem pont stadionra és nem pont futballutánpótlásra, nekem éppen ez áll közel a szívemhez, de –, egy közcélra összehoz annyi magánadományt, hogy valami fontos, valami különleges, valami egyedi létrejöjjön. Hagyományt akartam teremteni, remélem, lesznek követőim.”
Bár általában figyelemmel kísérem Orbán Viktor megnyilatkozásait, ennyi eszméletlen mellébeszéléssel, homályos, zagyva, összefüggéstelen érveléssel talán még egyszer sem találkoztam. Persze nehéz ezekhez az egetvéresekhez bármit is hozzáfűzni de tény, hogy a bográcsgulyás amellett, hogy lehet kifejezetten jó minőségű, lehet ehetetlenül k*rva szar is. Nem tudom, érdekli-e Orbánt, de szerintem ezzel az elmés, felcsúti, trágyaszagú hasonlattal kicsit mellélőtt.
A magyar foci életképességével szuperlatívuszokban büszkélkedő miniszterelnök – aki egyébként kioktatja már megint mindazokat, akik másként látják ugyanazt a filmet, mint ő – látványosan nem érti mi a különbség a tömegsport, az amatőrsport, a versenysport, és a profi élsport között. Miközben utánpótlásnevelésről beszél, és ebben óriási jelentőséget tulajdonít a kizárólag magánadományokból finanszírozott, böszme stadionépítésben élen járó akadémiáknak, arról beszél, hogy a stadionokat nem a futballisták örömére hozzák létre, hanem a nézőknek. Mondja ezt úgy, hogy egy magyar NBI-es forduló mérkőzéseinek össznézőszáma nem éri el egyetlen másodosztályú angol, olasz, spanyol, vagy akár holland bajnokság mérkőzésének nézőszámát sem. Mert Orbán szerint ha kevesebb és kisebb stadionokba nagyon kevés ember jár meccset nézni, a bazinagy luxusstadionokba majd valószínűleg sok ember fog. És ha nem, akkor is.
Egyúttal azt is kimondta, a miniszterelnök szívéhez, hobby szinten közel álló dolgok közcélnak minősülnek, így aztán semmiféle további magyarázatra nem szorul, hogy miért nem alulról építkező piramisként gondolkodunk a sportról, hanem abban mérjük a teljesítményt, hogy a kertünk végére hány méter magas árnyékot vet az épülő, vadiúj, grandiózus sportlétesítmény. Leszarjuk, hogy a profi élsport a megfelelően finanszírozott iskolai sportnál kezdődik, ahol jól megfizetett szakemberek felfedezik és feljuttatják a tehetséges utánpótlást az amatőr klubbokba, ahonnan a legjobbakat kiemelik. Ehelyett fordítva ülünk a lóra, és néhány fanatikus szakember, illetve különleges tehetséggel megáldott sportoló kiváló teljesítményét kisajátítva ömlengünk arról, hogy micsoda sportnemzet vagyunk és mekkora stadionjaink vannak/lesznek.
Miközben olimpiai és világbajnok kajakosaink hónapokig nem kapnak fizetést, miközben az úszósport nagyjai lassan ölre mennek a szűk állami keretből való részesedésért, kézilabdacsapataink pedig agonizálnak az éves támogatásoknak alig nevezhető kegyelemösszegekből, Orbán szórja a pénzt a futballra (természetesen nem közpénzből) ahol a nulla teljesítmény dacára hugyosra keresi magát a tehetségtelenség. Miért is? Valószínűleg azért, mert a foci nem üzlet, hanem magaskultúra. (Nekem is mindig ez jut eszembe, valahányszor a futballközvetítéseken a kamera szeme az éppen kétpofára köpködő egyik-másik játékost véletlenül megtalálja.) Nem, a foci nem üzlet Orbán szerint, hanem jótékonykodás. Bár talán érdemes volna erről megkérdezni a Barcelona, Manchester United vagy Bayern München klubok bármelyikét. Ezek a névtelen csoportosulások kizárólag azért életképesek (persze nem annyira, mint a magyar foci) mert ifjú tehetségeket nevelnek a nemzeti labdarúgásnak, és nem azért, hogy tulajdonosaiknak profitot hozzanak. És ha már itt tartunk: nem lehet véletlen, hogy ilyen körülmények között még egy futballt értékelő beszédből sem maradhatott ki egy egészséges beszólás az Uniónak. Mert az Unió fogja a magyar klubok kezét, amikor külföldi játékosokat alkalmaznak, az Unió köti a szerződéseket ezekkel a játékosokkal, és így tovább.
Persze lehet, hogy nekem nincs szemem meglátni a magyar futball előtt álló hatalmas jövőt. Én vagyok a hülye, mert nem tudom felfogni, hogy egy kb. Azerbajdzsán szintjén álló futballteljesítményt nyújtó ország miniszterelnöke mire alapozza a 2018-as BL döntő megszervezésének hurráoptimizmusát. Értetlenül állok egy mindenhez értő, futballzseni őrült szenvedélye, „az alkotás szelleme és ereje” által vezérelt abszurd ténykedései előtt. Amelyekkel a futballpályán oly nagyra értékelt alázatot és a rögmagyar valóságot miniszterelnökként magasról leszarva, mindenáron különbejáratú hagyományt akar teremteni.
Mert a bográcsgulyás jó akkor is, ha telenyomjuk majonézzel. Magánmajonézzel, nem közmajonézzel. És ha ótvar szar, akkor is jó, mert Viktor így szereti!
