Nem azért nem éneklem a Nemzeti Összetartozás Napján a Nemzeti Összetartozás Dalának kikiáltott műalkotást, mert annyira rossz hangom van, hogy egy barackfa is kiszáradna az általam nyújtott vokális élménytől, vagy a szomszédok haja begöndörödne a hangszálaim által előidézett sokkhatásnak köszönhetően. Meg aztán az a fajta vagyok, aki jókedvében énekel, esetleg ha éppen annyit ivott, hogy kedve támadjon csak úgy egyszerűen dalra fakadni, vagy ha bármilyen ünneplés ezt megkívánja. (Ahogy így elnézem, most éppen egyik eset sem áll fenn.) Az sem tartozik az okok közé, hogy a balliberális, bolsevik világrend visszarendeződésének lennék az áldozata, bár kétségtelen, hogy mióta magyarságunkat méricskéljük, a szomszédéhoz viszonyítjuk és túl akarjuk licitálni ebben a sarki árust, mentális ideológiai dobozaink erőteljesen pervertálódtak. Ott a bélyeg, miszerint aki nem ilyen, az csak olyan lehet.

Tíz évet éltem egy olyan rendszerben, amely  gyermekkorom legszebb éveit nyomorgatta kötelező éneklésekkel, dicsőítésekkel, a személyi kultusz dübörgése előtti folyamatos térdre borulással. Ennek dacára ellenérzésem nem elsősorban a Barackfa-dal központi irányításra történő énekeltetésével kapcsolatos. Egyébként szándékosan nem akarom elhinni, hogy mi magyarok, parancsra sírunk, nevetünk, örülünk, bánkódunk, vagy éppen párt választunk. Az alkalomhoz egyáltalán nem illő, a groteszk, középszerű giccset nemzeti szimbólummá nyilvánítani akaró szánalmas igyekezettel azonban nem tudok mit kezdeni.

Begyepesedett világnézetem ugyanis azt mondatja velem, hogy annyi év távlatából is Nemzeti Imánknál jobban semmi nem fejezheti és fejezi ki a nemzeti összetartozás, a nemzettársainkhoz való tartozás érzését. Ez pedig vagy van, vagy nincs, és lehetőleg az év valamennyi napján érvényes. Nem egy kiemelt alkalomról szól, és nem is egy bugyuta, egyesek és mások szerint slágergyanús, Vidám Vasárnapot idéző cserkészindulóról. Nemzeti Imánkat pedig hétköznapon, ünnepnapon, templomban, iskolában, köztéren, otthon, baráti körben, szervezetten vagy szervezetlenül egyaránt énekelni szoktuk. Kényszerektől és utasításoktól mentesen.

Nem gondolom, hogy életünket-jelenünket a trianoni igazságtalan döntés miatti siránkozásnak, örökös múltba révedésnek, a feldolgozhatatlan fájdalom köré szerveződő, alapvetően romboló bizonyosságnak kellene meghatároznia. Azt viszont cinikusnak érzem, hogy a magyarság halálos ítéleteként emlegetett történelmi eseményre egy tartalmilag és formailag gyermeteg, valódi gondolatiságot teljességgel nélkülöző, madárcsicsergéses májusi kirándulást idéző popdallal kellene emlékeznünk. Idegen mindentől, amit június 4-ével kapcsolatban tudunk, érzünk, gondolunk.

Senkit nem biztattam arra, hogy énekeljen, és arra se, hogy ne énekeljen. Azon sem lepődtem meg különösebben, hogy még a Fidesz első vonalbeli képviselői sem ismerik a dalt. A helyükben én sem ragaszkodnék hozzá, hogy ismerjem. Ami engem illet azonban, semmilyen formában nem tudok részt venni ebben a nemzetinek álcázott olcsó, selejtes nemzetieskedésben. Abban az összetartozásban, amelyből ki vannak zárva baloldaliak, liberálisok, melegek, szegények, hajléktalanok, trafik-károsultak, egyetemisták, pedagógusok, munkások, az önkényes mérce szerint „rossznak” ítélt magyarok. Mindenki, aki nem áll be a sorba.

93 év távlatából úgy érzem, semmiféle reális alapja nincs annak, hogy a Kárpát-medencei magyarság együtt tudjon – nem ünnepelni!!! – emlékezni június 4-én. 1920-as tragédiánkat ugyanaz az összeférhetetlenség okozta, amely ma is velünk él. Semmi nem változott, most is ugyanott tartunk. Összetartozásról prédikálnak az ideológiai barikád valamennyi oldalán álló vezetőink, miközben minden alkalmat arra használnak, hogy elérjék: lehetőleg egymás torkának essünk, és nemzeti alapon kaparjuk ki egymás - boldogság fényében égő - szemét. A trianoni határ lehetőleg valamennyi oldalán. Miközben lassan mindenünk nemzeti lesz - a dohányunk, az italunk, a boltjaink, az alsóneműnk, a fogyatékosságaink, a lélegzetvételünk -  patetikus siránkozásunk és a szélrózsa minden irányába mutató vagdalkozásunk oltárán éppen az összetartozás történelmi lehetőségét feszítjük keresztre. Amiben természetesen soha nincs semmilyen felelősségünk, erről is mások tehetnek.

Nos, egyebek mellett a fentiek okán nem vagyok éneklős jókedvemben. Éppen ezért a Barackfa-dal átszellemült éneklése helyett én ezzel a gondolattal kívánok Áldott Nemzeti Összetartozást:  „Aki veri a mellét, aki hangos, aki táblán viszi a magyarságát, az ma, úgy tűnik, többet ér. Én meg úgy látom, hogy az igazán mély érzelmek – a hazaszeretet, a hit, a szerelem, szeretet – szemérmes dolgok, ezek belül vannak. Nem kérkedünk velük. Ma kifizetődőbb, ha valaki kérkedik, és méricskél: ki a magyar, ki a magyarabb. Majd elmúlik.”

Hátha nem kerül újabb 93 évbe.