Ideális, – mondjuk úgy - klasszikus békeidőkben a világ legtermészetesebb dolga lehetne, hogy egy kelet-európai kisállam miniszterelnöke egy diplomáciai szempontból fontos temetés és az Európai Parlament soros ülése között mérlegelve úgy dönt, fontosabb jelen lennie az előbbin. Konkrétan az Egyesült Királyság talán legvitatottabb politikusa, Margaret Thatcher gyászszertartásán.
Csakhogy, amint azt sok és sokféle ábra mutatja: egyáltalán nem békeidőket élünk, ezért nem egy közönséges EP ülést mondott le Orbán Viktor, hanem azt, amelyen a többi között éppen az általa vezetett ország képezi a témát. Nem, nem az ország: annak igen vitatott kormányzati intézkedései. Igaz, hogy a „Vaslady” nem akárki volt, hanem egyebek mellett az első nő Európában, aki kormány élére került, viszont aki állandó szabadságharcban áll a világgal, az Unióval, az ellenséges baloldali erőkkel, attól az a minimális elvárás, másfelől magától értetődő kötelesség, hogy ott legyen, amikor a mundér becsületét meg kell védeni.
Inkább London, mint Strasbourg. Inkább temetés, mint szembenézés a csúnya Unióval
fotó: www.fn.hu
Fura, egészen groteszk, hogy miközben politikai tőkét kovácsolsz abból, hogy az Európai Uniót, különösen annak baloldalibb felét kitartó munkával fikázod és démonizálod, hogy kormányzati kommunikációd nagy része e sötét, a köznép számára megfoghatatlan ellenséggel szembeni védekezésre épül, amikor lehetőséged lenne a nyílt színen (és mondjuk nem a Kossuth Rádió mikrofonja mögé bújva) kiállni a magyar emberekért, akiket nem mellesleg pajzsként tartasz magad elé valahányszor szorulni látszik a hurok, fogod magad és Strasbourg helyett Londonba repülsz.
Akinek természetes állapota és működési elve a saját intézkedéseivel kapcsolatos sorozatos, visszatérő negatív fogadtatás fölötti értetlenkedés – lásd egy bizonyos Szájer József kijelentését , miszerint - "Immár harmadszorra nem jutottunk előrébb abban, hogy megtudjuk, mi a baja az Európai Uniónak" – az nyilván nem hajlandó tudomásul venni, miért kell Strasbourgba látogatni. Úgy érti ez a bizonyos fideszes, szolgálatos semmit nem értő, hogy „immáron harmadik alkalommal itt az Európai Parlamentben ugyanazokat az alaptalan érveket és ugyanazokat a rágalmazásokat halljuk, mint amit egyébként korábban is több alkalommal. Ez a vita annyiban volt újdonság, hogy már unalmas is volt. Ilyen értelemben sok hűhó semmiért, sok hűhó nélkül". Nos, ezt arról az ülésről nyilatkozta Józsi, amelyet Viktorunk nem tartott fontosnak jelenlétével kitüntetni, mert valószínűleg szerinte is mindenki más hülye és különben is szamárság, hogy omladoznak a demokrácia falai Magyarországon. (AB jogkörei, diákok mobilitása, alaptörvényileg leszűkített családfogalom, stb)
Orbán Viktor körbeutazza Európát Bilbaotól Madridon át Londonig, ám magasról leszarja azokat a széleskörű hazai és nemzetközi bírálatokat, amelyek arra figyelmeztetnek, Magyarországon veszélyben a jogállamiság, folyamatosan gyengülnek a demokratikus fékek és ellensúlyok. Pont akkor hiányzik igazolatlanul, amikor számot kellene adni a miértekről egy olyan európai ülésen, amelyet – igaz, hogy pejoratív értelemben – az ő tiszteletére rendeznek meg. És ahol pont azért lenne kutyakötelessége ott lenni, hogy otthon majd elmondhassa, valóban a magyar emberekért állt ki, valóban kiállt értük, vállalta minden döntése következményeit, mindent érvekkel alá tud támasztani. Ehhez képest, á, dehogy.
Úgy tűnik, a szabadságharcos melldöngetés egyenesen arányos a megfutamodási együtthatóval: minél inkább szidjuk a Nyugatot, és nehezményezzük a kettős mércét, amelyet senki mással, de velünk szemben állandóan alkalmaznak, annál bizonyosabb, hogy amikor szembe kell nézni a kritikákkal, a prioritási lista mégis a feje tetejére áll. Értékelendő gesztus, hogy a magyar miniszterelnök fontosnak tartotta jelen lenni akkor, amikor Európa egyik legmarkánsabb politikusától vesz búcsút a világ, azonban kis hazájának és a "zembereknek" ma újra hátat fordított. Ilyen körülmények között, hogy a fenében reménykedik abban, hogy korrekt lesz a Bizottság jelentése, hogy a búbánatban hiszi azt, hogy ilyen módon Magyarország komolyan vehető tárgyalópartnere lehet Európának? (Nem ő mondta, Szájer mondta, aki Orbán gyanánt, azaz jobb híján volt jelen.)
Margaret Thatchert eltemették, a magyarországi demokráciát még nem. Félek azonban, hogy nem lehet legközelebb temetésre hivatkozva kibújni a szembesülés és a felelősségvállalás alól. Mint ahogy egy idő után már nem lehet mindent a balliberális hazugságok manipulatív hatására fogni. Miféle szabadságharc ez, tisztelt miniszterelnök úr? Az, hogy Brüsszel még nem dobott atombombát Budapestre, nem jelenti azt, hogy megengedheti magának, hogy a hiányában, egyes szám harmadik személyben tárgyaljanak önről. Ha jól értettem, Londonban sem övezte osztatlan siker és lelkesedés az érkezése hírét. Mégis, mi kell ahhoz, hogy ön azt mondja: eddig és ne tovább? Nem másért, de úgy tűnik, a kritikák egyre jelentősebb része a konzervatív oldalról érkezik, lehet, hogy Joseph Daul, néppárti elnökkel szűk körben elkedélyeskedtek, de azért azt gondolom belátja, hogy egyre több a jobboldali bírálat. Nem lehet, hogy időszerű volna letenni a szabadságharcos fegyvereket, és kijózanodni a tömjénfünstből? Nekem egyáltalán nem úgy tűnik,- ez a szánalmas megfutamodás méltó megkoronázása volt eme bizonyosságnak - hogy a sok hűhó semmiért evidenciája lengené körbe dicsőséges kormányzásukat.