Néhány napja írtam a Gerendás Péter búcsúlevelével kapcsolatos sztoriról, amely úgy tűnik, mégiscsak nagyobb port kavart, mint gondoltuk volna. Dacára annak a jobboldali lesajnálásnak is, amely a „húszadrangú művésznek” titulált Gerendás gesztusát övezte, és amelyre válaszul Fekete Péter, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója nyílt levelet címzett a távozni készülő alkotónak, előadónak. Fekete Péter szomorú, ugyanakkor segíteni szeretne egy új otthon megtalálásában, munkát kínál, segítséget kér cserébe, és közben ő is mintegy lesajnálóan mosolyog a sorok közül: nem érti, miről beszél Gerendás, ebben az országban se, de itt Békéscsabán sincs buzizás, cigányozás, zsidózás. Végül pedig barátilag óvja a művészt attól, hogy bedőljön a magyarság megosztására törő rosszindulatú aktuálpolitizálóknak.

Nos, távol állok attól, hogy a levél önzetlen segítségnek is felfogható gesztusértékét elvitassam, de attól is, hogy meghatódottságomban krokodil könnyeket ejtsek. Mindazonáltal komoly fenntartásaim vannak a dologgal kapcsolatban. Egyfelől nem gondolom, hogy ma Magyarországon egyedül Gerendás Péter küzd azokkal a nehézségekkel, amelyeket levelében vázolt, nagyon sok tehetséges ember kényszerül távozásra. Nekik senki nem ajánl fel új életet, állást, megélhetést. Vajon mennyire jó üzenet Magyarország Gerendás Péterei felé egy ilyen felajánlás?

Másfelől Fekete Péter, a békéscsabai teátrum igazgatója, független (?) kormánybiztos, aki Alföldi és Vidnyánszky között a Nemzeti Színház ügyvezetői átadás-átvételét bonyolítja, pontosan annak a rendszernek a része, kihasználója, és egyben építője, amelyet Gerendás elmarasztal, és amelynek megkerülhetetlen szerepe van az általa leírt közállapotok elmélyítésében-tartósításában. Amikor Fekete azt írja, "Szeretnénk segíteni Neked, és te is segíts abban, hogy közösen bebizonyíthassuk: ez egy befogadó, szeretettel teli, alkotásra kész és képes ország, ahol, ha valaki bajba kerül, talál segítő kezeket" tulajdonképpen nem létezőnek tekinti mindazt, amit levelében saját gondjaként definiált a művész. Persze a békéscsabai színházigazgatói székből másként látszik a világ, mint Gerendásék háza táján, de érdekes, hogy a miniszteri biztos nem ír semmit arról, hogy milyen valós okai vannak/lehetnek annak, hogy a Liszt Ferenc-díjas alkotó oda jutott, ahová. Nálunk ismeretlen fogalom az – és meg is marad annak! –, amit Te máshol oly erősen tapasztalni vélsz" – írja Fekete, és ez egyben félreérthetetlen üzenet is: teljességgel megkérdőjelezi a távozni akaró művészt, akit úgy akar állítólag befogadni, itthon marasztalni, jobb belátásra bírni(?) hogy nem hajlandó tudomást szerezni a hazai viszonyok Gerendás-féle értelmezéséről, és egyáltalán semmiről, ami neki fáj. Péter szerint Péter csupán tapasztalni véli azt, amit valóban megtapasztalt. Igen, egyetértek mindazokkal, akik a fenti érvek okán megkérdőjelezik/nem hiszik el a segítőkész színházigazgató "visszautasíthatatlan ajánlatának" őszinteségét.

Így aztán ez a levél és a mögötte álló gesztus akkor lenne komolyan vehető, ha nem a nyílt levél műfajában, azaz nem a nyilvánosság számára íródik. (Mint ahogy persze Gerendásnak sem lett volna muszáj ország-világ előtt búcsúzkodnia.) Márpedig Fekete levele nyílt levélnek íródott. És ezáltal megmarad annak, aminek fentről szánták: jól időzített és célzott politikai marketing fogásnak, álszent, hamis és nem kicsit cinikus segíteni akarásnak, ha úgy tetszik, az úgynevezett kultúrharc panelljébe illeszkedő fricskának. Amelynek legfontosabb célja megerősíteni minket abban, hogy minden rendben van ebben a csodálatos országban, madárcsicsergés, verőfény, és béke az életünk, amelyet a cigányok, zsidók, buzik iránt érzett baráti szeretet szilárd talaján, kéz a kézben építgethetünk.

Mindent összevetve, úgy vélem, ebből a helyzetből Gerendás csak rosszul jöhet ki. (Persze, ha vállalta a nyilvánosságot, magára vessen, tudnia, de legalább sejtenie kellett, hogy mi vár rá.) Ha elfogadja az ajánlatot, akkor azért mert tehetetlenségét, alkalmatlanságát alátámasztva, egyben szembeköpi saját elveit, tapasztalatait a jelenlegi magyarországi közállapotokkal kapcsolatosan. Amelyek elől egyáltalán nem mellékesen éppen elmenekülni készült. Ha nem fogadja el az ajánlatot, vagyis nem fogja egy élet empíriájának vonatkozásában egyik napról a másikra meggondolni magát, akkor jön az oly ismerős balliberálisozás, hazaárulózás, a kinyújtott, segítő kéz elutasításának botránya (nem mintha eddig nem ömlött volna az ehhez hasonló megannyi elítélő minősítés), a nem csupán felsőbb szinteken népszerű kollektív – mi mindent megtettünk érte, bezzeg a hálátlan dög – stílusban fogant elmarasztalás. Amely mögé a kettészakadt ország egyik fele egészen biztosan felsorakozik.

Na, erre mit lépsz, Gerendás Péter? Én egyáltalán nem irigyellek ezért a nemes ajánlatért. Ami után – első ránézésre úgy tűnhet – két kézzel kellene kapnod, de ami után - második olvasásra - egy kézzel is igen nehéz.

fotó: www.szinhaz.hu