hacsaknem

Nos, feleim az autonómiában! Traian Băsescu román államfő a vasárnapi marosvásárhelyi tüntetés után egy kedd esti televíziós interjúban nyilatkozott arról, hogy szerinte az autonómia. Miközben sokan azzal voltak elfoglalva, hogy Victor Ponta miniszterelnököt démonizálják az MSZP kampánygyűlésén való részvételéért, elfelejtődött a hírhedt matróz-államelnök. Akit egyébként elég sokan (mondhatni, túl sokan) a magyarok/székelyek barátjának tartanak Erdélyben (meglehetősen tévesen), mert hiszen az egyszerű deduktív logika szerint Orbán Viktor barátja a székelyek barátja is, nemdebár? Csakhogy ez soha eddig, és most sem akadályozta meg őt abban, hogy markánsan, a tőle megszokott nyers, de annál inkább népi szájíznek kedves, felhasználóbarát stílusban hallani se akarjon erről az igényről.

Legutóbbi mondandójának lényege: még egy kétharmados többség sem jogosít fel a törvények megsértésére, így mindegy, hogy ötezren vagy ötvenezren kérik az autonómiát, hiszen a román alkotmány nem teszi azt lehetővé. Továbbá „akik autonómiát akarnak, azoknak meg kell határozniuk, miről beszélnek, mert én nem tudom, mit akarhatnak még: az iskolák, a kórházak a helyi közigazgatásnál vannak, ugyanúgy a költségvetés is, csak a kompenzációs pénzek jönnek a központi büdzséből. A beruházási prioritásokat a közösség igényeihez igazíthatják. Mit értenek autonómia alatt egy olyan szinten decentralizált országban, mint amilyen Románia? Ezt tisztázni kell.” Ha ehhez hozzávesszük (ál)aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy Hargita és Kovászna megye nem tudná önállóan eltartani magát, és jelzésértékűnek tekintjük, hogy következetesen e két megyét emlegette, és nem a Székelyföldet, mint potenciálisan különálló régiót, akkor talán megértjük, hogy fölösleges volt Pontát szimbolikusan keresztre feszíteni. Újfent kiderült: egyik kutya, másik eb alapon, egyik sem utálja-szereti jobban vagy kevésbé a magyarokat, mint a másik.

Semennyire sem áll szándékomban fikázni, becsmérelni a vasárnapi autonómiatüntetést, súlyát és szerepét sem szeretném elvitatni vagy bagatellizálni. Nem firtatom, hogyan lehet „visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól”- típusú revizionista rigmusokkal autonómiát kivívni, ez egy másik történet tárgyát képezi majd. Azt gondolom viszont, hogy

nem ártana, ha az autonómia legharcosabb követelői leszámolnának a Băsescu-mítosszal.  Ő is pontosan annyit hajlandó megérteni ebből a cécóból, amennyit látni szeretne.

Amit látni szeretne, és amit óhatatlan lát, az a romániai magyar politikai elit ketté-/sokba szakadtságának megnyugtató ténye. Ahogyan egymásra mutogatnak, dobálják a döglött macskát innen-oda, hogy egymás nyakába varrják a kudarcot, bezzegeznek,  frusztráltan, sértetten beintenek egymásnak, és közlemények garmadáját adják ki arról, hogy milyen alávaló, hazaáruló a másik. Energiákat fordítanak arra, hogy újult erővel megrökönyödjenek a másik oldalon állókon, és nem értik az istennek se, hogy miért nem bomlanak le a román politikai elit fejében a nemzetállami előítéletek, miért feszül be az állkapocs, és szorul ökölbe a kéz a pátosszal teljes autonómiázásuktól. Hogy egymásra licitálás és versengés van egy olyan ügyben, amelynek egyik alapfeltétele éppen a konszenzus, és a közös hang ereje volna. (Köszönjük Viktor! Köszönjük, nemzeti ügyek kormánya!) Azt látja, hogy ezek a magyarok legszívesebben kikaparnák egymás szemét, így nyugodt lelkiismerettel sütögeti tovább a lebonthatatlan nemzetállam pecsenyéjét a nacionalizmus időről időre erősődő lángján, és nyilatkozik a fentihez hasonlókat. Mert megteheti. Mert amíg Tőkés László egy, a vasárnapihoz hasonló rendezvényen az autonómiáról való érdemi eszmefuttatás helyett árulózza nemzettársait, és a tömeg válaszként az „Akasszuk fel!”, „Földet reá!” jelszavakkal válaszol, addig Traian Băsescu nem fogja kötelességének érezni, hogy megértse az autonómia-követelések nyelvét.

Annál is inkább, hogy ez a fajta, mellékvágányra sodródott autonómia-diskurzus teljesen életképtelen és nem kis mértékben hiteltelen is.

Mindazok, akik szájukra veszik, megelégszenek azzal, hogy kijelentsék: az autonómia a megoldás, és nem érzik feladatuknak, hogy erről minél több embert, rengeteg embert meggyőzzenek. Emiatt csak azok vannak ott az ötezrestől harmincezres (?) nagyságrendig terjedő, erőteljesen politikai mellékízű rendezvényeken, akik már eleve meg vannak győzödve. Az átlag választópolgár értetlenül áll az előtt, hogy csatakiáltásra miért kellene neki az autonómiát (politikai?) célként elfogadnia. Nehéz is lenne, hiszen az érvek meglehetősen vérszegények: Dél-Tirolban, Spanyolországban, Belgiumban, Kanadában kolbászból van a kerítés, mert ott van autonómia. Ez így önmagában édeskevés. Millió oka lehet annak, hogy ott jó világ van, hogy miért pont az autonómiát és nem a kis- és középvállalkozások támogatási rendszerét kellene tőlük átvennünk, arra nem válasz az, hogy Katalónia virágzó régió. (Főleg, ha esetleg jelenleg pont nem az.) János bácsi, aki a Duna TV képernyője előtt hümmög az autonómiázós szólamok dallamára, de nem érti miként fogja ez a közjogi megoldás a székelyföldi munkanélküliség nyomasztó problémáját rendezni, elhinni sem fogja, hogy ez az egyetlen támogatandó cél, és nem mondjuk a gazdasági fejlesztési rendszer számára is kézzelfogható átalakítása.

Az van, hogy Băsescu, akárcsak a román társadalom meghatározó része nem érti az öt sorban hatszor hasznosnak, szükségesnek kikiáltott autonómiát,

amelynek mélyenszántó tartalmi meghatározása rendszerint hiányzik. Ez van: a románok zöme még mindig nem akarja – lécciléccilécci alapon – ránk erőltetni az autonómiát. Ezért továbbra sem volna haszontalan szoktatni a gondolathoz, párbeszédet folytatni vele, mert a többség heves ellenállása továbbra sem mutat túl az ördög tömjénfüsttől való rettegésének axiomatikusságán. (Ha Bokros Lajosnak nem fájt a szája román nyelven felszólalni az EP-ben a Székelyföld ügyében, talán érdemes volna követni a példáját. Még kiderülhet, hogy többet el lehet érni, ha az érintettet saját nyelvén szólítjuk meg. Kevésbé valószínű, hogy egy jogos igényt provokációnak minősítenek.)

Két zászlólobogtatós -lóra pattanós –mellveregetéses-bajuszpödréses vesszentrianonozás között még mindig nem került az asztalra egyetlen koncepció sem:  mi lesz holnaptól, a gazdasági függetlenedést követően?  Miből, honnan fizetünk béreket, nyugdíjakat, társadalmi juttatásokat, mi lesz az oktatási rendszerrel és az ügyintézéssel? Konkrétan kik fognak miről dönteni? Nem elég arról beszélni, hogy nekünk kell az autonómia, nem elég az egymást erősítő manipulatívan lírai szókapcsolatokkal ködösíteni. Attól tartok,  a székely János bácsi nem beszéli a fiskális föderalizmus, az autonóm családpolitika vagy régiószolidaritás cizellált nyelvét, ezért többszörösen baj, hogy amikor összevont szemöldökkel autonómiázunk, a modus operandi továbbra is hiányzik barokk körmondatainkból: hogyan, miként fog működni ez az autonóm székely gazdaság? Időszerű volna az asztalra tenni a Băsescu (ál)aggodalmára válaszolni tudó precíz, megbízható statisztikákat, a román féllel való asztalhoz ülés alapfeltételét képező megvalósíthatósági tanulmányt. Különben vonulhatunk, lengethetjük a zászlót, és tüntethetünk még hosszú évekig.

Tény, hogy a román államfő matróz-logikájába sokminden belefér,

és ha nem tudja mit akarhatnak még a székelyek, akkor időszerű volna elmagyarázni neki a saját nyelvén. Azon, amelyen talán ért is. Ha szerinte Romániát semmi nem kötelezi az autonóm tartomány létrehozására, ha  a kisebbségek államalkotó tényezőként való elismerése ördögtől való, akkor újra neki kell veselkedni a fejében élő rögeszmék lebontásának. Ahelyett, hogy sértődötten homokba dugnánk a fejünket (van erre némi genetikai affinitásunk) vagy barátjától, Orbán Viktortól várnánk a segítséget. Nyugodjunk meg: tőle most nem fog semmiféle segítség érkezni! (Pillanatnyilag a világ elítélően omlik szabadságharcos vállaira.)

Tehát, lehet szervezni a következő megmozdulást Bukarestbe, a Cotroceni-palota tövébe, hónunk alatt a székelyföldi autonómia legapróbb részletekig lebontott megvalósítási tervezetével. Lehetőleg árpádsávok és revizionista sallangok nélkül, egységesen tömött sorokban. Kevesebb pátosszal, indulattal, de lehetőleg minél több érvvel és tartalmas  felvetéssel. Nem összeráncolt homlokkal, sértett önérzettel, gyűlölködve, vagy Trianont siratva. Bármennyire is nehéz elhinni, a keménykedések ideje lejárt. Újra meg kell tanulni alkudozni. Hülyén hangzik, de etnikai felhangok nélkül, gazdasági alapokon nyugvó érvekkel. Lehet, hogy még mindig nem értjük, de hosszú évek tanulsága, hogy a mellveregető, téglaporos magyarkodás a román közvélemény bármikor indokolható és azonnali elutasítását eredményezi. Egyszerűen azért, mert ilyen a román matróz-logika. 

A kép forrása: www.maszol.ro