Majdhogynem könnybelábadt szemmel olvastam Kövér László baráti, meleg szavait, amelyeket az ötvenedik születésnapját ünneplő Bayer Zsolthoz intézett kedd este. A Magyar Hírlap főfőmunkatársát nem kis, zártkörű családi összeborulás keretében, hanem a kamerák előtt, hivatalos felszólalásokkal illik ünnepelni. Nem elég a család, a hozzátartozók, barátok, régi és új munkatársak, a diszkrét gyertyafény, kell egy Kövér László is. No meg a csillogás, a kamerák. Miért? Mert megérdemli.

Kövér László, az Országgyűlés elnöke rövid beszédében megköszönte az ünnepeltnek az elmúlt huszonöt évet, amelyet „jóban-rosszban, bajban és örömben együtt éltünk végig. Egyetlen esetben sem tagadtuk meg egymást, és nem is fogjuk” – hangsúlyozta a házelnök. Szólt arról is, ilyen pillanat egyszer van az ember életében, s mint fogalmazott, szolidaritást érez. 

Ez így igaz. Az ember egyszer ötvenéves. Szerencsére nem többször. Igaz, hogy a 13. vagy 49. vagy 75. életévet is csak egyszer tölti be minden földi halandó. Nem könnyen bár, de ezen a kövéri zsenialitásról tanúskodó gondolaton túlteszem magam valahogy, és megállapítom, hogy Bayer Zsolt születésnapja médiaesemény ma Magyarországon. Egyelőre még nem díszszemlével kísért nemzeti ünnep, vagy munkaszüneti nap, nem dördült el a szimbolikus ötven ágyulövés, a székely zászlót sem vonták, tűzték ki az Országház épületére, és a Turulmadár Érdemrend lovagkeresztjét sem adták át Pataky Attila születésnapi köszöntődalának rigmusaira. De szerintem ne kiabáljuk el...

Tény azonban, hogy ha kicsit visszafogottabban, a sajtó nyilvánossága elől elzárkózva ünnepelt volna a díszes társaság, nekem sem jutott volna újra eszembe – Stefka István főszerkesztő úr szavaival élve – hogy Zsolti, bizony „olyanokat írsz le, amit mások csak gondolni mernek”. Illetve az én olvasatomban: olyanokat, amikre nagyon sokan gondolni sem mertek talán, de te jó szolgálatot tettél annak, hogy ez megváltozzon.  Sokakat, akik ma nevedet imába foglalják - és amint látom, vannak jópáran olvasóid és szimpatizásaid növekvő táborában - megerősítettél abban, hogy az indulatokat vállalni kell, hogy a rasszista kijelentések kvázi a normalitás megtestesítői, nem kell félnetek, feleim, hiszen a más etnikumok kirekesztésére és üldözésére való felhívás magyar büszkeség és bátorság kérdése.

Elmondom: nem bátorság, hanem erkölcstelenség, de nem is egészséges nemzeti érzelem, hanem olcsó büszkeség kérdése.

Annál is inkább, hogy Kövér László szívszorongató köszöntése, jóban-rosszban, bajban-örömben, tűzön-vizen át típusú lojalitás-ömlengése újfent világossá tette: szolidaritásával, sunyító, el nem határolódó magatartásával a jelenlegi magyar kormány igenis legitimálja a gyűlöletbeszédet. Tisztelt Zsolt! Soha vissza nem térő pillanatod örömmámorában, ne feledd: Kövérrel és a sleppel együtt soha vissza nem fordítható felelősséged van abban, hogy az agresszivitás és idegengyűlölet antropológiai tényszerűségét a társadalmilag egészséges erkölcsi kontroll alkalmazása fölé helyezed.

De mert a világért sem szeretnék ünneprontó lenni, engedd meg, hogy egy szívemnek kedves gondolattal kívánjak boldog születésnapot! „A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyas személyes jó tulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyasvalamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztoznia.” (Schopenhauer)

Mivel csak az első 50 év nehéz, a többi gyerekjáték, és mivel annyira egyedülállóan különleges vagy, (sokak szerint a ma élő publicisták legnagyobbja) fontold meg a fentit, mielőtt újabb 25 évet szentelnél a szélsőséges, rasszista indulatok tudatos, felelőtlen terjesztésének!