hacsaknem

Október 23-át írunk, amely nap elvileg az 1956-os magyarországi és Kárpát-medencei szabadságharc áldozatainak emléke előtti tisztelgés pillanata. Vegyes érzések kerülgetnek a mai megemlékezéses történettel kapcsolatban, főleg ha vigyázó szemeimet Budapestre vetem innen a világ huzatosabb feléről. Nem kérdéses számomra, hogy az erős anyaország imázsa a porbahullás posztumusz állapotában leledzik, és mert ’56 eszméit egyfelől a regnáló hatalom melletti szimpátiatüntessel, másfelől a Milla-féle ellentüntetéssel vagyunk kénytelenek közös nevezőre hozni, azt hiszem kijelenthetjük: soha nem voltunk távolabb 56 szellemiségétől, mint ma.

Azt gondolom, – bár nem voltam ott, ahol mások ott voltak 1956 –ban – szerintem ma pontosan ugyanannyira gusztustalan a Fidesz kormány grandomán Békemenetére fene tudja milyen pénzből, kötelezően választható, opcionális alapon 47 autóbusznyi erdélyi gyereket szállítani, mint amennyire gyomorforgató egy ellenzéki tüntetés költségeinek fedezésére pénzt tarhálni az emberektől. Más szavakkal csinálni egy facebook csoportot, ráfogni, hogy a demokrácia védelmében alapították, majd amikor több ezren csatlakoztak, a magas költségekre hivatkozva megadni egy bankszámlaszámot, ahova támogatást várunk. Persze nem ilyen egyszerű a dolog, és én örülnék legjobban, ha mindezt nem kellene leírnom, de sajnos ez is egy korkép, egy vérbeli kórkép, amelyre emígyen kell reflektálnom.

Úgy érzem, hogy ’56 - akárhonnan szemléljük is - a szabadságról szól. Arról, hogy a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez tartozó emberek, akik máskor esetleg ellenfelei is voltak egymásnak, közösen harcoltak a szabadságért. Ez az egyetlen tény, ami miatt igazi ünnep lehetne október 23. De éppen ez az, amit szándékosan ferdítenek saját céljaikra az ún. „nemzeti” pártok. Azt sugallják, mintha a másik oldal nem lett volna ott ugyanúgy, mintha ők lettek volna az ellenség akkor is. Nagy igazság, hogy ez oda-vissza igaz, és egyetlen vonatkozást érdemes ebből megjegyezni: október 23-át mindkét oldal a kisajátítás eszközeként használja, mintegy igazolni akarva a rágalmakat, amelyekkel a forradalom leverői befeketítették e napok emlékét.

forrás: www.funzine.hu

A mi mindenkori, történelemhamisítás árnyékában fetrengő, paranoiás, kirekesztő, torz 56-képünk magyarázza, hogy ma is gyanakodva nézünk körül: kik is azok az „ötvenhatosok”? Akik akkor születtek, akik fegyvert fogtak, akiket elítéltek, vagy akik simán sorkatonák voltak? Esetleg azok, akiket Wittner Máriának hívnak? Hungarikum státuszú létigazság, hogy a mi mindenkori ötvenhatunk elsősorban arról szól, hogy létezik egy ellenség, aki ellen uszítani lehet és kell, hogy vannak sérelmeink a megbékélési szándék helyett. Hogy sorsunkká lett nemzettudatunkra hivatkozva némelyünk Mohács óta minden újabb nemzeti tragédia feldolgozását kötelességének tekinti, és megszállottan keresi a vérfoltot a vélt vagy valós gyilkosok kezén.

Nem kérdés, hogy 2006 óta a budapesti randalírozás és a rendőri brutalitás árnya nyomasztóan és úgy tűnik, visszafordíthatatlanul ránehezedett a méltó, egységes ünneplés lehetőségére, és fene tudja meddig érdemes visszavezetni ezt a szánalmas darabokra szakadási folyamatot ahhoz, hogy megértsük, miért válik minden évben a külön emlékező csoportok eltérő politikai értékrendje gyűlölködéssé,  erőszakos cselekmények okává vagy egyenesen céljává.

Az alapjáraton egymásra mutogatás, a hazaárulózás, a felelősség átruházása határozza meg jó ideje ezt a napot, amelyen sajnos sokadrangú kérdés, hogy valójában mi történt október 23-án.  Tragikusnak érzem, hogy az október 23-áról való felelősségteljes gondolkodást még mindig képesek felülírni a műbalhéra vágyó, egyébként rendszeresen zsidózó, kommunistázó, ávózó, zsidók és baloldaliak kiírtását emlegető hangok. Nem tudom, rendjén van-e ez, és nem tudom, hogy a sorozatos kormányváltások mely eszmei pillanatában változik meg ez a feloldhatatlan szembenállás? Természetesen túl azon, hogy 1956 nyilvánvalóan forradalom és szabadságharc volt, be kellene látni a barikád valamennyi oldalán, és szembe kellene nézni azzal, hogy jellegénél fogva felkavart bizonyos mennyiségű szennyet is, mint minden társdadalmi megrázkódtatás. És ez a szenny itt kísért, amikor rendre a másik oldalt tesszük felelőssé azért, hogy lassan jobb és baloldali karácsonyunk lesz, nem csupán március tizenötödikénk vagy október huszonharmadikánk.

Közhely, hogy október 23. addig nem lesz ünnep, amíg őszintén szembe nem nézünk a történtekkel, és amíg a politikusok, a pártok eszközként használják az egymás elleni és a hatalomért vívott harcban. Amelyhez jó étvágyat kívánok mindannyiuknak, csak éppen elutasítom és háborog tőle a gyomrom. És hogy hazabeszéljek: elutasítom azt is, hogy Erdélyben is természetessé vált, hogy sokfelé szakadva ünnepeljük az 56-os forradalom emlékét.

Addig is mindazoknak, akiknek a fejében az ideológiai tudathasadás, és ösztönös gyűlölködés nem vert gyökeret így október 23 magasságában, ajánlom figyelmükbe az Október 23-i Nyilatkozatot az együttműködésről és az összefogásról. Igaz, hogy értelmiségiek, művészek, a világ számos sarkában ismert és elismert embereket találunk az aláírók között, akikkel szemben a szimpátia vagy adott esetben antipátia, az előjeles skatulyázás kategorikus imperatívusza fölmerülhet (nem kétlem, hogy föl is fog) de ők legalább nem akarják sem gyerekekkel megvédetni magukat egy, a katonai diktatúrákra emlékeztető kormány melletti tüntetéssel, és pénzt sem kérnek egy ellenzéki összefogásnak álcázott egymás torkának ugrásért. Egy olyan - már most szánalmassá sikerült - színjáték révén, amely a személyes politikai ambíciók szintjére süllyeszti a megmozdulás igazi küldetését. Groteszk, és nevetséges, hogy egyáltalán ilyen közleményekre és nyilatkozatokra  szükség lehet egy magát normálisnak és demokratikusnak nevező országban, ahol az is elég sanszos, hogy pusztába kiáltott szóként fognak hatni a fent hivatkozott sorok. Ha mégsem így lesz, annak csak örülni lehet. Viszont addig is, mindazoknak, akiknek nincsen szükségük erőt demonstráló kormánypárti felvonulásokra, sem kormányváltó, pénzadományokért könyörgő ellendemonstrációkra, hogy október 23 szellemiségét átérezzék (ha nem érintette meg őket ’56 szele, használják egyéb célokra a hosszú hétvégét) ajánlom elolvasára Faludy 1956, te csillag című versét. Még nem tiltották be, de ha majd betiltják, akkor méginkább: ha van fül, meghallható, ha van szív, átérezhető ezen keresztül miről is szól a mi mindenkori ötvenhatunk.