hacsaknem

A sör nem ital, az asszony nem ember (egyébként meg verve és a konyhában jó) a medve nem játék típusú,  lélegzetelállító bölcsességek sorát szerintem mától kiegészíthetjük az élettársi kapcsolat nem család jellegű, a Fidesz-KDNP ujjlenyomatát viselő népnemzeti okossággal. Legalábbis ez derül ki az új Polgári törvénykönyvről szóló törvényjavaslat kapcsán szerdán folytatódott általános vitából, ahol a családjogi kérdésekről és a cselekvőképességet érintő szabályozásról esett szó. 

Bár végképp megfeneklettnek érzek mindenfajta jóindulatú, racionális megközelítési kísérletet a jelenlegi anyaországi politikai történésekkel, nyilatkozatokkal, állásfoglalásokkal kapcsolatban, amelyekben az a közös, hogy a nézünk, mint Ádám anyák napján életérzés mélységeibe vezetnek, lássuk mi az alapvetés ezúttal. Az előzetes regisztráció, vagy a baltás külpolitika mércéjével ha nem is, de az iskolaköpeny projekt, vagy a a családon belüli erőszak Btk.-ba emelése körüli tragikomédiájéval mindenképpen mérhetőnek érzem ezt a legutóbbi törvényhozási gyöngyszemet. 

KDNP eszmefuttatás: Varga (a név ugye kötelez, hogy István vagy László, úgy tűnik, tökmindegy) László azt javasolta, hogy az élettársi kapcsolatot vegyék ki a családjogból és a tegyék a szerződéses jogba, mert az élettársi kapcsolat "két ember közti szerződést jelent és nem családot". A politikus úgy fogalmazott: családban élni komoly felelősség, de anélkül, hogy meg akarna sérteni bárkit, azt kell mondania, hogy az "élettársi kapcsolat az bizonyos felelősséget nem vállaló emberek közössége."

                                forrás: www.hetek.hu

Fidesz aláfestés: Mátrai Márta szerint a család a "zsidó-hellén-keresztény" kultúrkörökben, történetileg és a formailag is kizárólag olyan kapcsolatrendszer, amely házasságon vagy vérségi leszármazáson alapszik. Ezért a leszármazó nélküli élettársi kapcsolat sem jogilag, sem szociológiai értelemben nem család (...)

Fingom nincs, hogy jogi és szociológiai értelemben mit olvastak ezek az emberek családügyileg, de én javasolni szeretném, hogy a fentiek szellemében ezután ne tekintsék családnak az olyan házasságokat, ahol nem volt templomi esküvő. Ahol a gyereke(ke)t nem keresztelték meg, vagy éppen örökbe fogadták. Ahol valamelyik élettárs megözvegyült, és egyedül neveli a kiskorúakat, ahol a munkából hazatérő férjnek nincs kitéve a meleg ebéd, vagy a felek egymásnak hátat fordítva feküsznek egymás mellé az ágyba.

Mindeközben részegüljünk meg mámoros örömünkben attól, hogy házassági levél birtokában kedvünkre verhetjük  feleségünket, férjünket, gyerekünket és lehetőleg a nagymamát is, valamint jó étvággyal elihatjuk a család, azaz a CSALÁD bevételét. Házasságban élve törvénysértő módon is viselkedhetünk egyéb millió módon, a lényeg,  hogy felelősséget vállaló emberek közösségét alkotjuk. Mert papírral igazolni tudjuk. Miközben ne hagyjuk magunkat megzavarni attól, hogy a felső szomszédunk élettársi kapcsolatban, harmonikus, kiegyensúlyozott körülmények között neveli gyerekeit.

A fenti, iróniába fullasztott sarkított megközelítést egyetlen dolog indokolja, a téma határokon átívelő egyetemességének jegyében: a kisebbik kormánypárt, a nagyobbik zenei aláfestése mellett úgy gondolja, hogy II. Callixtus pápa korában élünk, amikor elképzelhetetlen, hogy egy párnak nem kell papír ahhoz, hogy bizonyos felelősséget vállaljon magával, az életével, leendő gyerekeivel kapcsolatban. Borzalmasan elkeserítő és torz képet fest ez a botcsinálta törvényhozói, egyébként tudományosnak szánt defínició a magyar társadalomról, amelyet állítólag szolgálni kívánnak a szóban forgó hölgyek, urak azáltal mondjuk, hogy megfelelő jogszabályok kidolgozásán fáradoznak. El nem tudom képzelni, hogy a „zsidó-hellén-keresztény" alapvetésen nyugvó házasságaikat a papíron, az ásó-kapa-nagyharangon, a kegyelem taknyán és a pokoltól való kitartó félelmen kívül még mi tartja össze. Talán jobb is, ha nem tudom.

Abban viszont biztos vagyok, hogy Magyarországon a házasságkötések száma sacckábé alig több mint fele a megszűnt házasságokénak. Mielőtt pedig a válások csökkenő tendenciája fölötti lelkesedésünkben pezsgőt  bontanánk, tegyük hozzá: ez csak azért van így, mert egyre kevesebben lépnek házasságra, viszont egyre többen választják az élettársi kapcsolatot az együttélés alternatívájaként. Szóval a népesedési válság kellős közepén, tetszik vagy nem, a klasszikus családmodell hanyatlása tényként kezelendő.

Márpedig bizonyos jogviszonyok tényeken alapulnak, többek között a fentihez hasonló tényeken, amelyeket lehet nem létezőnek tekinteni, azonban a jogtól – implicit módon a mindenkori jogalkotótól -  elvárható lenne, hogy a tartalom alapján ítéljen. Lehet azt mondani, hogy az élettársi viszony nem házasság (mert azt se mondta senki, hogy az adásvételi szerződés egyenértékű a lízingszerződéssel) de azt mondani, hogy az élettársi kapcsolat felelősséget nem vállaló ember közössége, nem más, mint egy újab sértő pofánröhögése a magyar társadalom nem elhanyagolható részének. Ráadásul úgy, hogy a hülye is tudja: lehet, hogy 40 évvel ezelőtt a párok szinte elhanyagolható százaléka élt élettársi viszonyban, de mára minden harmadik pár választja ezt az együttélési formát, sőt a gyermekek több mint 30% -a is „házasságon kívül” születik. Na ilyenkor mit tesz a jóhiszemű törvényhozó? Megvizsgálja, hogy a társadalmi szerkezetváltozás hatásainak kitett intézmények optimális működését hogyan lehet megfelelő, tartalomcentrikus jogszabályokkal/jogszabályrendszerrel elérni, és perspektívikusan, a holnapra is gondolva, fenntartani.

De nem, nem ezt teszi. Ellenkezőleg. Megpróbálja magánvéleményét – amely gyökeresen eltér a nyilvánvaló társadalmi realitásoktól – lenyomni a nép torkán. Ezzel nem volna semmi baj, ha a kocsmaasztal mellett történne. A törvényalkotás jogán viszont nem másról van szó már megint, mint intoleráns, álszent, vakbuzgó és végtelenül indokolatlan erőfitogtatásról.

Azt hiszem, hogy meg kellene hagyni ezeket a „felelőtlen” embereket, hogy saját szabad választásuk okán „járjanak rosszabbul” azoknál, akik hivatalosan is kimondták az igent. Hagyják meg őket egy esetleges vagyonmegosztás, tartásdíj vagy örökösödés bizonytalanságában. Ne akarja ez a keresztényen erkölcsös törvényhozó „megmenteni” ezeket az embereket saját választásaiktól, vagy ilyen formában jelezni nekik, hogy a boldogító igent igazoló papír nélkül leírható kis fosszíliái a társadalomnak.

És végül: lehet az ÉLETtársi kapcsolatot ÉLETszövetség helyett sima szerződésnek, vagy még annak se tekinteni, ha ez segítséget nyújt a mélyen tisztelt kormánytöbbségnek ahhoz, hogy a pokol helyett a mennyek országába jusson. Bármennyire is felelőtlennek nézik a magyar emberek egy részét, a valóság kicsit nagyon másképp fest: a család igenis ÉLETközösség, amely szerencsére nem papíroktól lesz azzá, amivé, amelyhez nem kell sem az egyház jóváhagyása, de szerencsére a Fidesz-KDNP-é sem.