Miután a nemzeti összetartozásnak mostanig napja, bizottsága és törvénye volt, tegnap óta áll az emlékműve is. A nemzeti összetartozás szobra. Ami eddig nem volt neki. Szimbolikusan Ópusztaszeren, és szimbolikusan ő a kitárt szárnyú Turul madár. Örülök, hogy áll ez a szobor, ha már magam köré nézve, sehol nem tapasztalom az összetartozás jelenlétének fosszíliáit sem. Ellenben láttam, hallottam, olvastam, hogy mit tesz ilyenkor a szobrot felavató, leleplező, átadó, ornitológusi tehetséggel megáldott nagy magyar vezér: a nemzeti összetartozás fontosságát hangsúlyozza. Egy olyan világban, ahol állítólag új törvények jönnek, ahol a jelekre figyelni kell, ahol csak az erőseknek van esélyük, ahol a gyengék széthullanak, ahol mindenki a turulba születik, és mi magyarok világnemzet vagyunk.
Az ilyen leleplezések és felavatások valamikor legalább egy kicsit szíven döfték nemzeti érzelmeink ingerküszöbét, és talán a nemzeti összetartozás jelentése is valamiféle tartalommal telitődött. A határon túli perspektíva okán, annak is egy bizonyos szegmense látószögén keresztül én pillanatnyilag távol állok a meghatottsággal vegyes büszke, örömujjongásos állapottól. Sajnos.
Azon túl, hogy megállapítottam újra, hogy világnemzetünk egyetlen vezére egy abszolút reneszánsz ember, semmilyen mély érzés nem tört elő megkérdőjelezhető magyarságvegyértékű lelkem legmélyéről. De öröm látni, hogy Orbán Viktorunk mindenhez ért: a művészetekhez, lovakhoz, turulmadárhoz, focihoz, pálinkához, színjátszáshoz, földosztáshoz, gyermekszüléshez, baltás külpolitikához, jövőbe látáshoz, családon belüli erőszakhoz és ki tudja még mi mindenhez. Ám legfőképpen a harcművészetekben van otthon. Vívott már fülkeforradalmat, szabadságharcot, háborút és csatát is, folyamatosan azt teszi, Ópusztaszer pedig a világ legjobb helyének bizonyul ehhez Szent Mihály napján.
A nemzeti összetartozás szimbolikus piedesztálra emelése sem volt más, mint annak újbóli kidomborítása, hogy miben igazán jó Orbán Viktor: a turulos, hétvezéres, népnemzeti okfejtésekben, a harcos, elszánt, dagályosan hömpölygő, líraian metaforikus ködösítésekben. Mert ilyenkor kivételesen nem kell GDP visszaesésről, recesszióról, inflációról, államadósságról a nép szemébe nézve beszélni, és arról sem, hogy miként sikerült a határon túli magyarokat valamennyi országban megosztani és egymás ellen fordítani. A nemzet közjogi egyesítésének szent nevében. Apropó összetartozás.
Ugye mennyivel jobban áll neki arról értekezni, hogy - bár fene tudja mi volt előbb, a tyúk, a turul vagy a tojás - de tökjó, hogy mindannyian beleszülettünk abba a fránya madárba, mondhatni aranytojásból bújtunk ki, és hatalmas világnemzetté váltunk az ő vezetésével. Szerintem fantasztikus retorikai bravúr, újabb cinikus pofánkba röhögés – és lássuk be – verhetetlen messianisztikus hadova. Nekünk itt a szent totem tövében, kitárva szívünket nemzettársaink előtt, és bezárva azt a nyugati tőke piócái és sáskahadai előtt, kutya kötelességünk lenyelni a politikusok legnagyobb pásztorának, és a pásztorok legnagyobb politikusának önhitten önelégült szavait. Hogy tudniillik nyugodt a lelkiismerete (az övé meg a Fideszé) mert megvannak az eleveszett bárányok, csak így tovább, turulmadár, lótej, jurta.
forrás: www.pannonrtv.com
Én úgy tudom viszont, hogy demokráciákban a politika nem a hatalomról és az erős pásztor uralmáról szól, hanem a részvételről, és ha már ilyen bibliás jókedvében találtatott a miniszterelnök úr, akkor elmondanám, hogy számomra a Szentírás hamis Jézusokról és hamis pásztorokról is szól, akik nem szolgálnak, hanem uralkodnak. Ők azok akik félrevezetik és kifosztják a nyájat. Birkológiában kevéssé jártas létemre mégis valami olyan érzésem van, mintha birkásat játszanának velünk, mi meg mit tehetünk mást, nyeljük két pofára.
Miközben ugye, ilyen szakrális-mitikus, múltbarévedő, turulmadaras, a lovon hátrafelé nyilazós ideológia jegyében, a jelenről tudomást venni nem akaró üzemmódban hozzák lassan 3 éve a döntéseket kárpát-medencei búsa magyar fejeink fölött. Abban a biztos tudatban, hogy a bemutatott áldozat füstje felszállt, és Istennek (Turulnak?) tetszik a Fideszi út. Ők így olvasnak a jelekből. És ameddig ez így megy, addig tökmindegy, hogy mi mit gondolunk.
Istvánnal példálózni és nagyon gyakran Koppányként viselkedni, nem kicsit tudathasadásos. Keresztény értékrendet vallani és baltás gyilkosokkal üzletelni, vagy az EU haláláról szónokolni, várva az uniós támogatásokat, kínos és átlátszó. És végül keleti nyitásról beszélni egyszerűen azért, mert Európában már nincs számottevő politikus, aki szóba állna velünk. Nos, ilyen visszás, ellentmondásos ez a mai magyar államvezetés: egy kitárt szárnyú, 210 centiméter magas bronz turulmadár karddal a karmai között, egy faragott mészkőoszlop tetején. Állandóan harcban a világgal, és több, mint 200 centiméterrel elrugaszkodva a valóságtól.
Ahogy így végignézek Magyarországon, Erdélyen, vagy a Felvidéken, úgy vélem, nagyon időszerű volna a turul karmai közé kard helyett mondjuk olajágat tenni, és véget vetni a háborúskodásnak és harcnak. Ugyanis mindenütt azt látni, hogy az összefogás szó lassan kikerül a szótárunkból, nemhogy összetartozni nem tudunk, de kis ügyekben is csak egymás ellen áskálódni vagyunk képesek. Megdöglünk, mielőtt kiteljesedhetne világnemzeti léptékű, istentől való, turulba született, hősi magyarságunk.
A szűzmáriázós, rovásírásos turulmadarát ennek az összetartozásnak! Én tényleg utálom, hogy nemzeti alapon nem tudok önfeledten örülni ennek az akciónak, annak, hogy áll az emlékmű. És gyűlölöm azt is, hogy nem bírt könnyeket csalni a szemembe a miniszterelnöki expozé sem. Mentségemre legyen mondva, meg tudom magyarázni: ez a beszéd nem nekem szólt, sőt, még csak nem is a Fidesz kemény magjának. Ez a Hitleri beszédeket megszégyenítő szárnyalású igehirdetés a Jobbiknak és a tőle jobbra állóknak szólt. És ez az igazán félelmetes benne.
Míg talán a legszomorúbb az, hogy a fentiek miatt tulajdonképpen teljesen másodlagossá vált, hogy esztétikailag milyen élményt nyújt az alkotás. Nem baj, majd egyszer elmegyek és jól megnézem. (Malév híján a turuljárattal...)