Miközben dicső anyaországunk bölcs kormánya elveszett Azerbajdzsán és Örményország között félúton, egy minősíthetetlen, és minden bizonnyal beláthatatlan ideig lemoshatatlan diplomáciai botrányban nyakig üldögélve, a határon túl, keletebbre – és kivételesen nem a Kaukázus felőli irányról beszélek – mondhatni vészhelyzetbe került egy milliós magyar közösség. Hogy kit érdekel? Orbánékat látványosan nem, de mivel továbbra is választási évet írunk Romániában, engem egy kicsit igen. Tudom, tudom, fontosabb események zajlanak most, hogy Gyurcsány is a választási regisztráció ügyében éhségsztrájkol és jobb elfoglaltság hiányában az LMP egy Jobbik segget nyal szombat óta. Ilyen körülmények között kit érdekel a magyarországi politikum berkeiben, mi történik Édentől keletre? Egyáltalán senkit.
Miközben a magyarellenes döntések elleni - nagyon törékeny magyar összefogás köntösébe csomagolt - több tízezres utcáravonulás egyik napról a másikra nem old meg semmit a visszaállamosítás, és ártatlan emberek elítélése ügyében itt Erdélyben. Nem a pesszimizmus, hanem a realizmus oldaláról közelítve, sajnos ez a valószínűsíthető. Ilyenkor az anyaországi tekintély nemzetközi latbavetése sokat segíthetne, de mivel ilyen nem létezik, ezen a vonalon aligha lehet bármire számítani. Leszámítva egy július eleji értetlenül állást, és megütközést, semmilyen más kézzelfogható lépéssel nem találkoztunk Orbán-Semjén-Répás-Németh vonalon, amelytől úgy érezhetnénk mi itt Erdélyben, hogy szép Magyarország kormánya nem szarja le totálisan a fejünket és hogy nem csupán kilóra megvehető, előzetes regisztrációra kötelezett potenciális voksokként vagyunk jelen terveiben.
Mindezt azért mondom, mert most - a tavaszi választási kampányhadjáraton túlesett romániai magyar politikai erők – újra voksolásra hangolnak: a december 9-i parlamenti megméretkezésre. Emlékeim szerint a tavaszi mérkőzés egyik legalapvetőbb jellemvonása éppen a Fidesz-KDNP vezérkarának elkötelezettsége és aktív részvétele volt a romániai önkormányzati választási kampányban. Szívügyükként kezelték a kérdést, és teljes mellszélességgel kiálltak kedvenc zsebpártjaik oldalán. Természetesen a határon túli magyarság érdekeit szem előtt tartva tették le voksukat egyik vagy másik szervezetecskére. Mint kiderült, ez a bősz elköteleződés csúfos eredményt produkált, így elvárható lett volna, hogy ki-ki levonja a kötelező tanulságokat, magába tekintsen, és ennek megfelelően induljon neki a jövőhétnek.
Tudom, hogy az IMF-tárgyalásokkal, és hidegvérű gyilkosok kiadatásával kapcsolatos ügyek most a Fidesz-KDNP vigyázó szemeit más területekre irányítják, azonban elnézve erdélyi elvbarátaik első szándéknyilatkozatait az őszi választásokra nézve, hiányérzetem van. Ugyanis én abban bíztam, hogy a nyaralás, és általában véve a nyári nemzetpolitikai műhelyek(b)en megtárgyalt súlyos témák állítólagos helyrerakása, valamiféle normalizálódást hoz az erdélyi magyar jobb és nagyon jobboldal politikai stratégiájában, felelős nemzetpolitikában való gondolkodásának mikéntjében.
Fantasztikus sikerélményként tudnám elkönyvelni, ha nem kellene megint onnan kezdenem, ahol abbahagytam júniusban, ha nem kellene újra amatőr, nevetséges, de rendkívül veszélyes tényekre felhívnom a figyelmet a Fidesz erdélyi kedvenceinek felelőtlen mellébeszéléseivel összefüggésben. Most konkrétan egyetlen kérdésre gondolok, amelyet szórványban élő magyarként felháborítónak érzek. Úgy, hogy ráadásul és kivételesen nem is vetettem alá semmiféle koherencia-tesztnek az Erdélyi Magyar Néppárt elnökének szolgálatos sajtónyilatkozatát. Azaz most az egyszer nem az egy mondatra jutó ellentmondások számával mérem mondanivalójának abszurditását, miszerint az egység márpedig rokonértelműként definiálható a versennyel. Különösebben az sem érdekel, hogy milyen nemzeti minimumhoz köthető hangzatos dörgedelmet támaszthat egy, az önkormányzati választáson 1% alatt teljesítő párt, az viszont nagyon is aggaszt, amit a magyarok parlamentbe jutásának bagatellizálása terén alakított. A Néppárt elnöke szerint mindenképpen lesznek magyar képviselők a bukaresti parlamentben és idézem: „ezt azért fontos leszögezni még most az elején, mert valószínűleg az RMDSZ szólamai arról fognak szólni, hogy milyen nagy veszély az, hogy nem fogunk bejutni a parlamentbe.”
Én a magam részéről szeretném leszögezni most is, és ahányszor szükség lesz rá: ha valaki azzal hitegeti az erdélyi magyarokat a választások előtt 3 hónappal, hogy nyugodtan hátra lehet dőlni, mert a 6 képviselői és 3 szenátori egyéni körzetben elért siker (azaz az alternatív választási küszöb) kiváltja a parlamenti bejutáshoz szükséges 5%-ot az vagy rosszhiszeműen manipulál, vagy síkhülye. Engem és nagyon sok Máramarosban, Temesben, Fehér avagy Hunyad megyében élő szórványmagyart egyáltalán nem fogja megnyugtatni, hogy a székelyföldi megyékben esedékes magyar-magyar versenynek magyar jelölt lesz a győztese, aki értelemszerűen helyet foglalhat majd a román parlamentben. Az viszont annál inkább érint és érdekel, hogy ezeknek, és további – a fenti felsorolásból kimaradt - erdélyi megyéknek a júniusban is megtapasztalt „egészséges” verseny okán esetleg nem lesz magyar képviseletük. Mert ez kurvára fog fájni akkor, amikor alkotmánymódosításról, vagy az ország közigazgatási újjászervezéséről kell majd szavazni, és a magyaroknak alig (nagy részüknek pedig egyáltalán nem) lesz beleszólási joguk ezekbe a kérdésekbe. Mert a romániai magyar közösség ugyanannyira Székelyföld, mint amennyire szórvány. Nem tudom, a tisztelt hölgyek-urak felmérték-e vajon, hogy tulajdonképpen miket beszélnek bele a világba az önjelölt hiteles politikai alternatíva jogán? Ha nem tévedek, ők is ugyanazon a romániai – politikai és közéleti értelemben puskaporos – nyáron vannak túl, pontosan tudják, hogy magyarnak lenni is egyre nehezebb lett az utóbbi időben! Hogy december 9. sorsdöntő jellegét nem a költői túlzások iránti ellenállhatatlan vágy szüli, hanem az a magyarellenes közhangulat, amelyre a kilencvenes évek eleje óta nem igazán volt példa. És amellyel szemben csak akkor maradhatunk talpon, ha elegen leszünk, ha szükség lesz ránk abban a fránya román parlamentben. A 6-3 kicsit kevés ehhez, nemdebár?
Bízom benne, hogy a tavaszi kamikaze akció újra nem ismétlődik meg, és bár egyáltalán nem jellemző rá, de az anyaországi kormánypolitika is józanságról tesz tanúbizonyságot, amikor kedvenc határon túli pártjainak feladatokat ró ki, és eredményeket vár. Tudom, hogy pillanatnyilag fontosabb és súlyosabb dolgok rázzák meg a budapesti politikai életet, de a hidegvérű gyilkosok futni hagyása okozta erkölcsi porbahullást jobbról fogja előzni az a megvetés, amellyel az erdélyi magyarok kollektív emlékezetében helyet foglalnak majd. Ha minden ugyanúgy megy tovább, mint eddig, mérget vehetnek rá.
Szerintem remek alkalom lenne az anyaországi vezéreknek is megkímélni saját magukat az újabb meg újabb értetlenül állásoktól, a megütközéssel vegyes csodálkozásoktól. Bizonyítsák be, hogy tanultak a pofáraesésből, hogy egyáltalán felfogták, hogy pofáraesés volt a júniusi határokon átívelő választási befektetés. Csak halkan szólok: amíg ők azon fáradoznak, hogy az előzetes regisztráció bevezetése által embereket fosszanak meg a szabad választás jogától, néhány kilométerrel keletebbre (továbbra sem a Kaukázus irányába) magyar embereket hurcolnak meg, magyar embereket, magyar történelmi egyházakat fosztanak meg sérthetetlennek vélt tulajdonjoguktól. Tudom, hogy ez budapesti léptékkel mérve bagatell. Akkor viszont hadd mondjak (sugalljak, kérjek?) mást: tényleg nem bánnánk itt sokan, ha önök, mélyen tisztelt Fidesz-KDNP-ék megbeszélnék erdélyi, gyöngéd szeretettel dédelgett, fel- és megmentő, nemzetien jobboldali barátaikkal, hogy nem kéne erőltetni azt, ami nem megy. Nemzetpolitikai alapon, a nemzeti minimumra való tekintettel ez egy méltányos, bölcs dolog lenne. A csúsztatások beleférnek, a felelőtlen, és rosszindulattól sem mentes manipuláció kevésbé. Mi itt a 6:3 megnyugtató bizonyosságán kívül eső szórványmagyarok, a túlzásokkal teletűzdelt érzelmi szlottyban való dagonyázást értékeljük, de tudjuk, hogy minket nem ez fog átsegíteni a román nagypolitika véres küzdelmein.
