hacsaknem

Úgy értettem, hogy tavaszváró hétvégi program gyanánt ki lehet vonulni a Kossuth térre. Mindenkinek ott a helye, akinek elege van a kétharmados visszaélésekből. A Magyar Szolidaritás Mozgalom ugyebár nagy tüntetést szervez, lehet LMP népszavazási kezdeményezést aláírással támogatni, orbántakarodjozni kifulladásig és nem mellékesen a szociális és szabadságjogok eltiprását nehezményezni. Szép, nemes gondolat. Nagy nagy, mondhatni tömegtüntetést ígértek, nem klubdélutánt. Kicsit félek, mert tudom, hogy a tömeg elmarad, marad viszont a klub. Olvasom ugyanis:

A mozgalmon belül zavarokhoz vezetett, hogy Árok Kornél alapító-társelnököt – miután bejelentette, hogy politikai szerepvállalásra készül – a közelmúltban kizárták a vezető testületből. Emiatt több helyi és régiós koordinátor is hátat fordított a Szolidaritásnak.

Hát hogy is mondjam csak? Ebben a mondatban azt hiszem koncentráltan benne foglaltatik a magyarázat arra, hogy 2014-ig miért tehet meg bármit amit akar ez a Fidesz kormány teljesen büntetlenül ebben az országban. Még meg sem alakultak jóformán az ellenzéki civil oldalon, máris balhéznak a koncon. És ezek kormányozni akarnak? Ugyan már. Ez ellenzékhez mérten is gyatra teljesítmény.

A rendelkezésre álló információk szerint a szakszervezetek nem csatlakoztak, talán az LMP néhány odatévelyedett szimpatizánsa gyarapítja a január 2-án a szervezők által százezres nagyságúnak becsült tömeget. A legjobb esetben is néhány ezren lesznek, sőt biztosra vehető, hogy a tévé előtt fotelben öklöt rázó magyar állampolgárok száma jóval meghaladja ezúttal is azokét, akiknek szombat délutáni sziesztáját megszakíthatná egy ilyen - a jelenlegi köztársaság megdöntésére irányuló - kísérlet. Aztán majd ha netán mégis valami csurran-cseppen, tartják ők is a markukat.

Az van, hogy az ábrák igencsak azt mutatják: az ígérgetésekkel hülyére lehet venni ezt a népet ameddig jólesik. Dacára annak, hogy nem létezik olyan társadalmi csoport, amelynek valamely ruhadarabjába Viktorék ne fényesítették volna cipőjülk orrát. Nem létezik olyan erő ebben a pillanatban Magyarországon, amely leválthatná Orbánékat. Túl sok a kifogás, a nyafogás, még mindig nem ültek le egy asztalhoz a civilek és a szakszervezetek, és az ellenzéki vezetők sem fogtak még össze, mint tudjuk, a személyes presztízs dominanciája miatt szükségszerűen elmaradnak a kollektív sikerek.  

Ez az egyik oka annak, hogy ez a mai kis mozgolódás is megmarad a hétvégi program szintjén. Másfelől azt is gondolom, hogy az ilyen langyos éneklős demonstrációk teljességgel hatástalanok ezzel az arrogáns hatalommal szemben. A szóvívők megállapítják, hogy nem működik a demokrácia, a kormány majd ellentmond mindennek és különben is az elmúlt nyolc év tehet mindenről.

Bármennyire szeretném hinni, hogy habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr! – ebben a pillanatban semmi nem mutat ebbe az irányba. Arra viszont mérget vehet bárki, hogy ez a mai kis szolidarizálás méretében és impaktusában jelentősen eltörpül a csütörtöki újratöltött Békemenet mellett. És röhöghet a markába továbbra is a Fidesz klientúra, jogosan: nincsen civil társadalom, ami felsorakozhatna, egy felnőtt, a hatalmat akármikor átvenni képes ellenzék mögé.

Nagyon fáj nekünk, amikor genetikailag alattvaló moslékzabálóknak titulálnak, és képesek vagyunk több napig is nyalogatni a sebeinket, hogy holmi balliberális bolsevik büdöszsidók imígyen sértegetnek, de  vajon az nem sérti az önbecsülésünket, hogy lassan két éve egy diktatórikus impertinens hatalom röhög bele a pofánkba?

Mert ha igen, akkor ideje volna a személyes sértettségeket, és megélhetési ellenállást feladni, egy asztalhoz ülni és cselekedni. Klubdélutánokkal nem lehet sem ígéreteket betartatni, sem kétharmados visszaéléseknek véget vetni.