Lassan megszokjuk, volt időnk, lesz még időnk: minden második napra, hétre, hónapra jut egy hír, ami úgy kezdődik, hogy "Újabb stadion épül...". Ami különbözik, a földrajzi koordináták mellett, az összeg. Vagyis a milliárdok száma, amiből a merész álmok valóra válnak. Debrecen, Felcsút, Kispest, Szombathely, Ferencváros, Diósgyőr. 13 és fél, 4 és fél, 6 és fél, 8. Ki számolja? Elvesztettük a fonalat már rég. A lényeg, hogy  mindegyik a leglegebb sportkomplexum lesz: a legszebb, legmodernebb, legnagyobb, legfaszább. Amely mindenhol az utánpótlás-nevelés nagyszerű eszméjére hivatkozva legitimálja a grandiózus tervek megvalósítását. 

És persze ne feledjük a mindent eldöntő evidenciát sem: Akinek van szeme, az látja, hogy a magyar futball nagy jövő előtt áll. (Orbán Viktor miniszterelnök - Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia.hu, 2013. augusztus 4.) A vezérmotívum, amely átszövi életünket, vagy ahogy Parti Nagy Lajos mondaná: mert a futball a Fidesz kultúrpolitikája. Helyesbítek: a stadionépítés a Fidesz kultúrpolitikája, már kicsit kezdtem is aggódni, hogy erre a hónapra nem jut stadion projekt? És de, jut. Igaz, ma különösen groteszk volt pár óra eltéréssel olvasni az újabb stadion épül kemény milliárdokból kezdetű verset, meg a busás fájdalomdíj kíséretében menesztett szövetségi kapitányról szóló hírt.

Tudom, hogy Pintér Attilának, minden idők legrosszabb kapitányának semmi köze a stadionépítésekhez, az utánpótlás-neveléshez, sem ahhoz, hogy milyen fontos Bajnokok Ligája mérkőzések megrendezésére alkalmas létesítmények gombaszerű szaporítása olyan körülmények között, hogy a magyar futball-válogatott húsz helyet csúszik vissza a FIFA-ranglistán.

forrás: 444.hu

Természetesen Pintér Attilának, miként a magyar futball jövőjét ébren álmodó látnokoknak, közpénzt felelőtlenül betonba öntő gazembereknek semmi felelősségük nincs abban, hogy miközben stadion nagyhatalommá varázsolják szép országunkat, a sportág döglődik, és eredmények helyett védhetetlenül gyalázatos eredményeket produkál. Elképesztő egy gondolatblokkban reflektálni arra, hogy miután valaki edzőként, szakemberként történelmi léptékű szégyent produkál a nemzeti válogatott élén, nem mond le önként, dalolva, hanem megvárja, hogy kirúgják. És mert kirúgták szegényt, bár természetesen értékelik az igyekezetét, fájdalomdíjként hozzávágnak egy akkora összeget, ami a magyar átlagfizetés több százszorosának felel meg (a már megkapott fizetése mellé legalább 15 millió forintot kap még, így összesen 60 millió forintot tudhat magáénak).

Azért, mert akinek van szeme, az látja. Igaz, hogy valamit teljesen mást. Hogy ebben az országban, amelynek kelet-közép-európai léptékkel mérve a legkorszerűbb stadionjai és legszánalmasabb focija van, úgy járja, hogy a teljesítmény abszolút hiányát átlagemberekre nézve arcpirító összegekkel honorálják. Mert úgy van az rendjén, hogy az önmaga karikatúrájává visszafejlődött magyar futball hulláján, stadionok sokasodjanak több milliárd forint közpénzből. Kétnaponta, hetente, vagy havonta jönnek az újabb és újabb látványtervek, megvalósíthatósági tanulmányok, koncepciók, víziók.

Tehát a nap híre: miközben mi BL-meccsek megszervezésére, és láthatatlan utánpótlás-nevelésre hivatkozva, újabb több milliárdos futballstadion nagyszerű tervét lobogtatjuk meg a búsa magyar nép feje fölött, a nemzeti válogatott húsz helyet rontva az 54. helyen landol a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség legfrissebb, csütörtökön - Pintér Attila szövetségi kapitány 60 milliós menesztésének napján - nyilvánosságra hozott világranglistáján. A sok milliárdhoz képest ez a fájdalomdíj természetesen nevetséges, de annál inkább példaértékű arra nézve, hogyan röhögnek pofán minket azok, akik szerint a (stadionokban mérhető) futball életünk, halálunk, nemzeti identitásunk alfája és omegája.

A stadionalapú társadalom alapvetése: a magyar futball nagy jövő előtt áll. Egy távoli, valószínűtlen jövő előtt - fotó: borsonline.hu

Valószínűleg én is már régen alulról fogom szagolni a - valamelyik korszerű sportkomplexum árnyékában - virágba boruló ibolyát, amikor ezek az értelmetlen beruházások, egy önmagából kifordult korszak örök mementójaként fogják (az elkövetkezendő generációk nyakára ülve) tovább nyelni a további milliárdokat. 

Mert akinek van szeme, az látja. A FIFA, és mi, akik nem látjuk ezeket a világraszóló sikereket, pusztán a stadionalapú társadalom újabb, és újabb sarokköveit, és az arcunkba röhögő, valóságtól elszakadt kormányzati cinizmust, mi nem látjuk. Én azt látom még, hogy 2003-ban elhangzott egy ilyen mondat: "A futball megtanított a saját korlátaim belátására, és az alázatra is." Félek tőle, hogy erre a hatalmas, ironikus felismerésre szép lassan rámegy tyúkszaros, stadionalapú életünk.

Ha tetszett, amit olvastál, vagy ha nem, csatlakozz a nem oly régen indult Facebook-oldal kedvelőinek táborához!