Néhány napja csendben követem a devizahiteleseket állítólag megmenteni hivatott törvényjavaslat körüli legújabb felhajtást. És bár nem vagyok eladósodva sem svájci frankban, sem forintban, azaz nem erősítem a magyarországi pénzügyi analfabétáknak titulált pórul járt emberek táborát, viszont a jól időzített, kormányzati szempontból kellően végiggondolt, és sziporkázóan kommunikált intézkedés fölött, az általam még mindig jogállamnak hitt és gondolt Magyarországon így sem hunyhatok szemet.
Nem a devizahitelesek védőbeszéde következik, de bárhonnan nézem is, be kell látnom: az egyoldalú kamatemelések, szerződésmódosítások - abban a formában, ahogyan számos magyar bank ezekkel kapcsolatban a történelem hajnalán eljárt - bármely jogállamban tisztességtelennek minősülne. Az, hogy ez most kimondatott, és nem a laikusoknak, hozzá nem értőknek, végzetesen eladósodottaknak kell ezt egyesével, hosszú évekig tartó bírósági eljárások során kikényszeríteniük, egy üdvözlendő, jogállami megoldás.
Amit egy pár gondolat erejéig mégis feszegetni szeretnék, az egyrészt az, hogy erre a mentőakcióra miért nem évekkel ezelőtt, mondjuk 4-5 évvel ezelőtt került sor? Azt hiszem sejtem a választ: valószínűleg azért, mert akkor valóban és érdemben segített volna a több száz ezer ember helyzetén, nem úgy, mint a mennyei mannaként prezentált árfolyamgát. Valószínűleg azért, mert nem választási évben a populista retorikának sokkal kisebb hozadéka van, mint egy három voksolással sújtott választási esztendőben. Valószínűleg azért, mert nem lehetett volna szabadságharcos színezetet kölcsönözni egy hatékony, a normalitás irányát jelző megoldásnak, hanem népnemzeti hőscselekedetnek lehetett beállítani egy alapvetően méltánytalan alapokon nyugvó, az örök mézesmadzag szerepét betöltő kormányzati döntést.
Mert másrészt, itt van a legnagyobb átverés, amit Magyarországon jogi úton törvényerőre lehet emelni: az egyoldalú szerződésmódosításról szóló rendelkezések a forinthitelesekre is vonatkoznak, a már végtörlesztett szerződésekre azonban nem. Sajnos nem értem. Vagyis aki ilyen vagy olyan okokból végtörlesztett, azt nem ugyanúgy dobták át ürülékként a kerítésen az árfolyamréssel, egyoldalú kamatemeléssel, mint azt, aki végleg letett arról, hogy valaha is vissza fogja fizetni tartozását?
Aki lelkiismereti okokból lerótta adósságát, az nem fizette ki ugyanúgy hitele teljes kamatköltségét, mint az, akinek már évek óta el sem éri az ingerküszöbét, hogy a hitelt úgy vette fel, hogy majd egyszer mindenképpen törlesztenie kell? És aki újabb és újabb kölcsönhöz folyamodott, hogy svájci frank alapú terhét végérvényesen le tudja tenni úgy, hogy még hosszú évekig nyögi az újabb és újabb adósságokat, azt nem ugyanaz a mentőöv illeti meg, mint az adósságában, ingatlanában ma is vígan lubickoló társát?
Aki megpróbálta menteni a menthetetlent, aki családját megnyomorította, hogy fizetni tudjon, aki nem akarta, hogy gyermekét hosszú évekre eladósítsa, vagy nem bírta elviselni, hogy az földönfutóvá váljon, aki vállalta, hogy mindenét eladja, és ő maga válik fedél nélkülivé csak azért, hogy este - ki tudja hol - nyugodtan hajthassa le a fejét, annak nem jár alanyi jogon ugyanaz a sovány vigasz, mint annak, aki meg sem próbálta rendezni helyzetét?
Nem tudom, van-e szeglete a földnek, ahol ugyanez, ugyanígy megtörténhetett volna, ahol ez az egész a mindennapok és a körülöttünk lévő beteg "normalitás" részét képezheti. Úgy, hogy nem is beszélünk most azokról, akiket gyerekestől egyik napról a másikra utcára tettek. Ez az egész tragédia nem csak a pénzről szól, és minden, ami nem csak a pénzről, hanem emberi sorsokról szól, az valahogy mindig tragikus. Azok, akik egy élet tisztességes munkáját veszítették el azért, mert becsületesen törlesztettek, azokra nézve ez egy megbocsáthatatlan, szégyenteljes döntés.
Megismétlem: nem vagyok eladósodva sem forintban, sem svájci frankban, de tudomásom van számos ilyen esetről. Nem a devizahitelesek védőbeszéde ez, viszont ezennel hivatalosan is csatlakozom azokhoz, akik azért gyűlölik ezt az országot, mert itt mindenért harcolni kell, ami máshol magától értetődik és természetes. Csatlakozom azokhoz, akik azért mennek el innen, mert békében, jólétben akarnak élni egy kiszámítható jelenben. Ahol a becsületet nem röhögik pofán ilyen aljas, képmutató módon. Egy olyan országban szégyen és gyalázat élni, ahol törvény bátorítja a "megúszást" és méltánytalanul bünteti a tisztességet.
