Lássuk be, nem mindennapi esemény, hogy ingyenes, úgy értem ingyenes koncertet ad az Omega és a Scorpions egyazon esemény keretén belül Budapesten. Bár bevallom, engem a német-portugál világbajnoki mérkőzés sokkal inkább lázba hoz bármikor, mint a Gyöngyhajú lány felejthetetlen rigmusai, vagy a Wind of change örökzöld dallama. Úgyhogy e sorok írásakor nem azért nem vagyok a Hősök terén, mert kormányzati rendezvényről van szó, és meggyőződésből nem járok kormányzati rendezvényekre. Még csak azért sincs hiányérzetem, hogy - miközben a közszolgálati média jóvoltából, a rendezvény beharangozójából teljesen világossá vált, hogy június 16. ma, 2014-ben Orbán Viktor miniszterelnökről szól elsősorban, és csak másodsorban Nagy Imréékről - maga az ünnepelt is inkább Portugáliában aggodalmaskodik az Európai Néppárt jövőjével kapcsolatban, semhogy farmerban és összekócolt hajjal csápolna a rockzene dallamára. Ha már így alakult. Viszont.

Miután ma azt olvastam, hogy az ötvenhatos mártírok több hozzátartozója tiltakozik az 1956-os mártírok emléknapján a Hősök terén megrendezendő Omega- és Scorpions-koncert ellen, én is továbbgondolásra tartom érdemesnek ezt a napot. A helyzetet súlyosbítja, hogy párhuzamosan a fentiekkel szembejött velem "A szívek forradalma volt" címet viselő, Orbán Viktorral készült interjú, amely a Bild német lap hétfői számában jelent meg Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének 25. évfordulója alkalmából készült.  És amelyben a túl sokadik mandátumát betöltő magyar miniszterelnök nem többet, nem kevesebbet állít, mint hogy neki személyesen, egyedül neki, húsz évébe telt, míg legyőzte/legyőzték a kommunistákat.

Ez a gátlástalan egyes szám első személy, ez a mintegy öntudatlan, mindenféle alázatot nélkülöző pofátlan szerénytelenség, ez a messianisztikus felhangú vallomás az, ami miatt - megengedve azt is, hogy az elmúlást egyébként persze lehet zenés-táncos, alkoholba fojtott mulatsággal is ünnepelni, - nekem is visszás érzéseim támadnak azzal kapcsolatban, hogy az egykori gyászszertartás helyszínén ma Orbán Viktort ünnepeljük egy úgynevezett szabadságkoncerttel.

Megértem Nagy Imréék, Maléter Pálék, és '56-os "névtelen" hőseink hozzátartozóinak megütközését azon, hogy szeretteik kíméletlen legyilkolásának, a hazáért hozott áldozatuk és vértanúhaláluk emléknapján szeretett kormányuk örömünnepet ül. Nekem mégsem elsősorban azzal van bajom, hogy kicsit olyan ez, mint mondjuk Rammstein-koncerttel emlékezni a Holokausztra - ízléstelen, gusztustalan, de mit tegyünk? - hanem azzal, hogy a szervezők egyenesen azt sugallják: egyáltalán nem Nagy Imre és társai kivégzésére emlékezünk ezen a napon, hanem a korábban magát liberálisnak nevező, fiatal és demokrata Orbán '89-es beszédére.

Pedig ma már tudjuk, hogy a demokrácia ifjú szülőatyja, a Nagy Imre koporsójánál szónokló ifjú titán, e törékeny demokrácia lassan, de biztosan cselekvő gyilkosává öregedett. Aki távollétében is kisajátítja a szovjet megszállók elleni 1956-os forradalom jelképes alakjának/alakjainak járó kegyeletet és elismerést. Ma már tudjuk, hogy Orbán Viktor nem elsősorban rendszert akart váltani (bár 1989-ben ezt sokkal többen hajlamosak voltak neki elhinni) nem a pártállamot akarta lebontani, hanem a hatalmat akarta megszerezni. Ha lehet ezt mondani - és miért ne lehetne? - valószínűleg ez került neki húsz évébe.

Az a kérdés, hogy nekünk hány évünkbe fog kerülni kiheverni Orbán húsz éves kemény igyekezetének következményeit. "1989 "a fordulat, a szabadság, a forradalom éve volt", amelyben az emberek megértették, hogy félelem nélkül beszélhetnek és cselekedhetnek". Ez így igaz, miniszterelnök úr. Volt. Ma viszont cinikus realitás, hogy 1989. június 16.-án, a magyar demokrácia vadhajnalán gyászoltunk. Most, a demokrácia alkonyán önfeledten ünneplünk.