Valószínűleg bennem van a hiba, de mikor először hallgattam a (nemzeti) Összetartozás dalát a sírástól a röhögésig mindenféle érzelmi reakció utolért. Miután megemésztettem a tartalmi-formai elemek bonyolult tárházát, mégis arra jutottam, hogy ez a dal nem zene füleimnek, egyáltalán nem jóleső élmény a befogadása, bármennyi empátia is szorulna belém. Ellenben azt gondolom, ha valaki szándékosan ki akarja üresíteni, tartalomtól megfosztani a nemzeti összetartozás érzését, arra kiválóan alkalmas ilyeneket csinálni.

A legkevésbé sem érdekel, hogy kinek a kije járt jól e szellemi-művészi kreáció nyomán, de elgondolkodtam azon, hogy Észak-Koreán kívül valószínűleg nem sok ország lehet a föld kerekén, amely elmondhatja magáról: igazságügyi minisztériuma ilyen jellegű dalocskák gyártásával foglalkozik. Mindenképpen örülök, hogy KIM-ék ennyire unatkoznak és ráérnek.

Mint tudjuk, a cél nemes: a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyarok egy pillanatra ugyanazt az élményt éljék át, ezért a tárca mindenkit arra buzdít, hogy ekkor közösen énekeljék az Összetartozás dalát. Nos, ennek fényében tulajdonképpen nem az a bajom ezzel a dallal, hogy képtelen vagyok eldönteni, mi is ez. Kórusmű, népdal, a mezőgazdasági dolgozók himnusza? Esetleg amolyan vidám vasárnapos tempóban Jehova tanúi fakadtak dalra? Bizonyára az sem a mű hibája, hogy - a képzavaros semmitmondáshoz mérten - szegényes fantáziám valahogy nem éri utol szárnyaló gondolatiságát, amely különböző testrészeink egymáshoz való viszonyát a barackfákkal teli rétre projektálja.

A receptje márpedig pont olyan egyszerű, mintha a bárgyú tömegszórakoztatás igénye hívta volna életre. Pedig nem: Trianonról van szó, és a határokat átívelő nagy érzésről. Szóval: végy egy narancsfát barackfát, egy minél gagyibb dallamot, sok gyereket, a táncikálás felszabadító (nem mellesleg) párválasztó erejének vezérmotívumát, gyúrd jól össze, tegyél bele egy kis emulgeálószert, mert anélkül nem áll össze, ne hagyd ki belőle az ízfokozót se, fontos, hogy legalább finomnak tűnjön. Ha valami mesterséges színezék is megy bele még jobb, máris el lehet adni: valószínűleg ízleni fog, és senkit nem érdekel, hogy mi van benne.

Namármost, ha tudatos fogyasztók  vagyunk mi, a nemzeti összetartozás értelmében is, képesek vagyunk ráérezni vajon arra, hogy a palacsintában szar van és nem baracklekvár? Egyáltalán ha trianoni sebeink képezik e dal elkészítésének apropóját, (amelyet pontosan időzített, határokon átívelő együtt énekléssel lenne célszerű feleleveníteni) elgondolkodtató, vajon mit tudnak erről a homályos történelmi eseményről ezek a gyerekek? Nem mintha muszáj lenne tudniuk bármit is, de mégis. És mit szólnak a szüleik amikor drága csemetéiket viszontlátják e kiváló produkcióban? Nem mintha muszáj lenne valamit szólniuk, de mégis.

Az a baj, hogy az összképet elnézve, fura érzések kerülgetnek, és leginkább azért, mert a „kiváló” recept nem tudja elvonni a figyelmemet arról, hogy a dal logikája alapból hibás: arra épít, hogy mind egyek vagyunk. Ha ez nem Észak-Korea himnusza, akkor nem vagyunk mind egyek. Ugye nem örülne Viktorunk se, ha belefeküdnénk az ágyacskájába, vagy beleennénk a tányérkájába? Nem, kurvára nem vagyunk egyek, pont ez a lényeg. És nem is kell arra törekednünk, hogy egyek legyünk! Se korbáccsal, se vasszeggel, se ilyen és ehhez hasonló borzalmas dalocskákkal. A cél pont az lenne, hogy a köztünk meglévő nyilvánvaló különbségeket elfogadjuk, és a felismerés nyomán valahogy megpróbáljuk a jó malomra hajtani a vizet.

Kicsit olyan ez a dal, mint egy tipikus kínai selejt. Van egy eredeti, valahol, ami  fasza, szép, és működik. Aztán lekoppintjuk, de éppen a faszaság, a szépség és a működésre való képesség hiányzik belőle. Jó, rendben van, oké: nem igaz, hogy a baracknak nem lehetne amúgy köze az összetartozáshoz, de ez így becsomagolva leírhatatlanul ocsmány. Trianon gyásznapján gagyi örömdalt énekelni határokon átívelően, nem kicsit perverz és cinikus.

Mi a baj ezzel a dallal? Egyrészt nevetségessé teszi nemzeti összetartozásunk egyéb szimbolikus alkotásait, következésképpen az érzést magát. Sajnos még csak nem is az öt gitárakkord és a pánsíp tehet erről. Másrészt az jut eszembe róla, hogy annyira buta és primitív, hogy valószínűleg az Irigy Hónaljmirigynek is gondot okoz majd a kiparodizálása. (Remélem azért megoldják.) Harmadrészt meg ennél már a Pálinka-dal is jobban kifejezi nemzeti összetartozásunkat. Rosszabb valóban csak az lenne, ha Kiszel Tünde előadásában kellene fogyasztanunk.  

Update: Hogy lopták a dal ötletét? Valószínűleg így kerek a barack történet. Az alkotás színvonalán már ez sem tud rontani.