Olvasom a Magyar Hírlap internetes oldalán, hogy a vajdasági Óbecsén elkövetett gyilkosságnak  nincs etnikai indítéka. Bármennyire is nem hivatalosak az értesülések, a Magyar Hírlap tudja. Dacára annak is, hogy – édesapja beszámolója szerint - a tizenhét éves Bilicki Ervint pár éve már összeverték egy szórakozóhelyen. Akkor az elkövetők szerbek voltak. Irreleváns, tudom. Persze nehéz és veszélyes bármit is hozzátenni egy ilyen tragédiához, bármit ami az egyszerűen rossz vajdasági közbiztonság, illetve a szerb-magyar történelmi együttélés közötti skálán megragadhatná az igazságot.

Csakhogy 1. Szinte párhuzamosan ezzel az esettel a nemzeti ünnepen Kárpátaljára látogató magyarokról letépték a kokárdát. Varju Zoltán, az ungvári Sztojka Sándor Görög-Katolikus Líceum igazgatója így ír az esetről:

„...körülbelül egy 25 főből álló szélsőséges csoport pillanatok alatt közrefogott és bekerített minket. Mindannyiunkon kokárda volt s volt nálunk egy koszorú is mellyel intézményünk névadója előtt, Sztojka Sándor püspökatya síremlékénél szerettük volna leróni kegyeletünket… Követtek bennünket. Hirtelen nem értettük, hogy mit akarnak tőlünk. Aztán ukránul mindannyian elkezdtek ordítani, majd letépték rólunk a kokárdákat. A kerítéshez szorítottak bennünket és külön-külön tajtékozva, gyűlölettől izzó szavakkal lehordtak minket mindenféle „fasiszta, imperialista, náci magyaroknak” egyéb obszcén szavak kíséretében. A csoportban egyedül én értettem csak ukránul, néhányan ezért angolul is ordítozásba kezdtek. Megpróbáltuk megvédeni a gyerekeket, lökdösődés kezdődött (mivel a higgadt szó nem ért semmit) majd az egyik anyuka magához szorította gyermekét így próbálták megvédeni őt, mivel róla is le akarták tépni a kokárdát.”

És mit ad isten? A nemzetpolitikai államtitkárság megdöbbenéssel áll a történések előtt, Répás Zsuzsanna szerint „Nem fordult még ilyen elő Kárpátalján, hogy magyarokat megtámadjanak, évszázadok óta békésen él együtt több nemzetiség”. Tudja a fene, lehet, hogy már megint nem ugyanazt a filmet nézzük, én kicsit másképp emlékszem.

Sőt, a helyiek mesélni tudnának róla: nem múlik el félév anélkül, hogy ne gyaláznának meg kárpátaljai magyar emlékműveket. Ami persze szintén irreleváns, de az értetlenül állással vegyes megdöbbenésen túl, ez az eset megért volna egy diplomáciai értelemben vett nyomásgyakorlási kísérletet: elítélést, néhány azonnali telefonhívást, felszólítást, akármit. Persze ehhez kellene az az erős, nemzetközileg súllyal és befolyással bíró, komolyan vehető, tiszteletet parancsoló anyaország.

fotó: www.nemzeti.net

Csakhogy 2. Az a helyzet, hogy amikor a jelenlegi magyar kormány és annak vezetői a nemzetpolitikát páratlan sikertörténetként emlegetik úton-útfélen

„Szerénytelenség nélkül mondhatom, a nemzetpolitika sikertörténet, világméretekben is szinte példátlan. Hiszen az a nemzetegyesítés, és hogy a ciklus végére félmillió új magyar, esküt tett állampolgár lesz, maga a történelem. Visszacsinálhatatlan, hiszen gyerekeik, ükunokáik is magyar állampolgárok lesznek. Ez már olyan kritikus tömeg, hogy bármilyen színezetű kormány lesz is, nem hagyhatja figyelmen kívül a külhoni magyar állampolgárok szempontjait, mivel a szavazatuk által érvényt is tudnak szerezni a saját érdekeiknek.” (Semjén Zsolt, 2012 augusztus)

általában a könnyített honosítás kerül szóba. Amelynek igazi sikertörténet-jellegét – a politikai pragmatizmus nyelvére lefordítva – az adja, hogy a visszahonosított magyarok a jövő évi magyarországi parlamenti választásokon élhetnek szavazati jogukkal, amelyre a politikai paletta valamennyi szereplője kimondva vagy kimondatlanul igényt tart. (Teljesen mindegy, hogy érdemben beleszólhatnak, vagy egyáltalán bele akarnak szólni a választások eldöntésébe.)

És mert ez így van, szeretném leszögezni: a Fidesz sokat hangoztatott nemzetpolitikai rendszerváltása ellenére a határon túli magyarok ma is szenvednek az etnikai problémák miatt. Lehet, hogy Kárpátalján kevésbé, mint a Vajdaságban, de ez sajnos nem ok a hátradőlésre. Az erős anyaország mítosza alapvetően darabjaira hullott állapotában leledzik, öt sorban hatszori emlegetése ellenére Magyarország európai dimenzióban elszigetelődött. És ennek nem csupán saját állampolgárai isszák meg a levét, de lassan és nagyon biztosan, a külhoniak is. Kettős állampolgársággal vagy anélkül.

Nem kérdés számunkra, hogy a baloldalnak valójában púp a hátán a határon túli magyarság és a nemzet nagy egységének problematikája, de lássuk be: az MSZP bocsánatkérésének ízléstelen szavazatszerzésként való minősítése sem fedi el azt, hogy a konzervatív jobboldal sem igazán tud mit kezdeni velük. A Fidesz nemzetpolitikája zavaros és tisztázatlan. Legnagyobb energiái a határon túli közösségek megosztására, az állampolgárság nem ritkán felelőtlen odaítélésére, a támogatások átláthatatlan, haveri alapú osztogatására, a Nyírő József hamvaival való szaladgálásra, és dilettáns jóbarátok nemzetstratégává való előléptetésére mennek rá.

Erre tevődik rá most Répás Zsuzsanna megdöbbenése, Martonyi János külügyminiszter és az ellenzék mély kussolása, amely mentén valószínűsíthető, hogy a magyarok elleni atrocitások száma a jövőben sem fog csökkenni a Vajdaságban sem, és sehol a Kárpát-medencében. Főleg azért, mert a fenti ábra szerint ritka és kivételes esetnek tekintjük, és lemondóan-beletörődve legyintünk arra, hogy „a határon túli valóságnak része sajnos, hogy az ott élő magyarokat nemzetiségük miatt valamilyen sérelem éri”. Miközben tény: ha egy havazás is meghaladja a képességeinket, a jogállamot meg önként és dalolva ítéljük pusztulásra, kit érdekel a nemzetpolitika?

Elfogadom. Viszont akkor nem szeretném többet hallani, hogy  „csak az erős nemzetpolitika lehet sikeres”, és hogy az „erős Magyarország eszméjének átültetése” meghozta az eredményét. Nincs itt semmiféle eredmény, hölgyeim, uraim! A pályázati osztálykirándulások és a határokon átívelő nemzetegyesítése állandó kormánypárti mantrázása ellenére semmi nem változott. Ez a fajta nemzetpolitizálás minőségében nem hogy meghaladta volna az elmúltnyócévet, de mindent megtett azért, hogy bizonyossággá érjen a sejtés: a nemzeti kérdés csupán álkérdés valamennyi párt számára (élen a Fidesz-KDNP-vel), amelyet hatalmi harcainak megkerülhetetlen eszközeként használ. Más szavakkal: a szavazataink jól fognának, de boldoguljunk, ahogy tudunk.  Akkor viszont, ha kérhetem, a jövőben kizárólag a lelki, nemzeti feltöltődést keressék a határon túl! De a szavazatainkra ne gyúrjanak! Köszi.