hacsaknem

Gondolkodás nélkül kijelenthetjük, hogy az ügynök kérdés a világ eme kelet-közép-európai felén, a Kárpát-medence huzatos karéjába foglaltan, soha véget nem érő történetként magasodik még mindig túl törékeny demokráciánk feje fölé. Sokan sokszor megpróbálkoztak, napjainkig próbálkoznak szembenézni egy olyan kérdéssel, amellyel több mint húsz év alatt talán még egyszer sem sikerült senkinek. Részigazságok, majdnem leleplezések, az egyetemes igazságszolgáltatásra törő végtelenített kísérletek és kutatások dacára, újra meg újra rá kellett jönnünk: távol állunk attól, hogy megoldottnak és lezártnak tekinthessük a  múltat.

Egy olyan téma ez, amely alapvetően morális aggályokat vet fel, és amelyre  mégis nagyon veszélyes az egyedüli jónak vélt moralitás mércéjét alkalmazni.  Mert bár a végkifejlet szempontjából lényegtelennek  tűnik, egyáltalán nem közömbös az, hogy kik azok, akik meggyőződésből, és kik azok, akik kényszerből lettek azzá, amivé.  Kik azok, akiket az ártó szándék vezérelt, és kik azok akik mintegy ártatlanul, megfélemlítve hajtották végre azt, amit a rendszer elvárt tőlük. Bárhogy is legyen, az már  régóta egyértelmű, hogy politikai akarat nem létezik a vállalhatatlan múlt feltárására, mint ahogy az esetleges elszámoltathatóság intézményesítésére sem. Érvényes ez Magyarországra is, és a szomszédos országokra. Besúgok, kémek, hírszerzők, ÁVH-sok, titkosügynökök kérdésében még mindig nincsen állami lusztráció, és nagyon az az érzésem, egyre kevésbé valószínű, hogy lesz ilyen.

Nem azért baj ez, mert létezik olyan ember, aki számára ne lenne nyilvánvaló, hogy az egykori rendszer kiszolgálói ma is köztünk járnak. A baj az, hogy járhatnak is nyugodt szívvel, hiszen rendőrállami reflexeink kiheveréséhez kevésnek bizonyult a szinte negyed évszázad. A minap egy Szőcs Géza, erdélyi származású politikus, volt kulturális államtitkár édesapjának múltjával kapcsolatos sajtóhír jött velem szembe. Bármennyire is zavarja a tisztelt urat, hogy már így is túl sokat foglalkoztak az ügyével, idekívánkozik néhány gondolat. Szőcs Géza ugyanis azt nyilatkozta az ügy kapcsán, hogy jóvátenné édesapja bűneit. A jobboldali könnyfakasztó együttérzés jegyében a cikk így tudósít: a politikus január másodikán kiadott egy őszinte közleményt, amelyben azt is leírja, hogy édesapja róla is jelentett.

A nyolc pontos, érzelgősen őszinte közlemény kapcsán egyetlen kérdés fogalmazódik meg bennem: mi a fenéért kellene Szőcs Gézának íróként, politikusként jóvátennie apja vétkeit, botlásait, hibáit, vagy bűneit? Mutassák meg nekem azokat, akik ezt várják tőle.  Lehet, hogy ő paródiába illőnek találja apja róla szóló jelentéseit, nekem mégsem támadt kedvem a röhögéshez. Mint ahogy nem is kellett a padlóról felmosni magam e fantasztikus hősi kiállás miatt. Merthogy mellébeszélés, hiteltelen karakanság az egész, szánalmas és nevetséges mártírium. Tipikus esete annak, amikor jobb lett volna hallgatni.

Már csak azért is, mert ez a megkésett őszinteségi roham és jópofa cinizmusnak szánt mellényúlás – Esterházy tollára kívánkozik a történet (teljesen véletlenül éppen arról az Esterházy Péterről van szó, akit a minap cenzúrázni akartak, vagy mégsem, és aki már lefutotta az apám besúgó volt kört, de legalább írt belőle egy kurvajó könyvet)  - már megint egy végtelenül torz, és önreflexióra képtelen mentalitást szemléltet. Amit nem tudunk, mert nem akarunk kiheverni, levetkőzni.

Belegondoltam: valószínűleg nem érintene túl jól, ha egyszer csak kiderülne, hogy az én apám besúgó volt. Igaz, nem is akarnám jóvátenni a bűneit. De ami a legszarabbul esne, ha nem tőle tudnám meg. Fogalmam nincs Szőcs Géza mikor értesült édesapja ügyéről, és mennyi ideig lapított vele. Semmiképpen nem egy hete van tisztában a tényekkel, erre mérget vehetünk. De ha már ilyen szánalmas jóvátételi gesztusokra ragadtatja el magát, ajánlom figyelmébe: sokkal faszább gyerek benyomását keltette volna, ha az első sorokban tolongott volna, amikor a lusztrációs törvény elfogadását szorgalmazni és a jogszabályt átvinni kellett volna. A kutya se azt várja tőle, és a hozzá hasonlóktól, hogy el nem követett bűnökért vezekeljenek. Az viszont annál inkább elvárható lett volna, hogy ne várjon ki az ügy nyilvánosságra hozatalával. Ne valaki mástól tudja meg ország-világ, hanem elsőként tőle.

Igen, meggyőződésem, hogy Szőcs Géza nagyon pontosan tudja – bár a nyolc pontban igyekszik cáfolni ezt – mennyi bűnt követett el életében az apja. Hiszen ha ezt nem tudná, akkor nem találhatná paródiába illőnek a róla szóló jelentéseket sem.  Ahelyett, hogy a semmit nem tudás, és semmit nem értés álszent ártatlanságának érzését akarta volna kelteni, hallgatnia kellett volna arról, hogy ő sem lóg ki a sorból. Neki sem volt elég az 1990 óta eltelt több mint két évtized arra, hogy akár egy pillanatig is őszintén szembe akarjon nézni a múlttal. A virágzó ország, amelynek építését mások bűneinek jóvátételével képzeli,  egyre inkább egy hervadó ország képét nyújtja. Ahol saját bűneink jóvátétele is egyre teljesíthetetlenebb feladatnak tűnik. Nem hogy a másoké.