„A 240-es minimális felvételi ponthatár a középszer ponthatára, az egy közepes dolog. Szerintem közpénzen, adófizetők pénzből egyetemen tanítani, taníttatni középszerű teljesítményű fiatalokat nem érdemes. Nem vagyok az ellen, hogy a közepes képességűek is tanuljanak, de nekik nem egyetemen kellene tanulniuk, nekik egy másfajta képzésre van szükségük. Sajnálom, hogy ilyeneket kell mondanom, de a kommunista rendszerben voltak dolgok, amelyek ésszerűbbek voltak, mint a mai dolgok.” (2013)
,,Nem az a baj, hogy Magyarországon jelenleg túl sokan járnak egyetemre, mert nem érjük el az uniós átlagot az egyetemre, főiskolákra járók arányát tekintve. Magyarország jövőjét a kiművelt emberfők határozzák majd meg, ez a jövő sokkal inkább függ a tudástól, mint a pénztől. Ezért fontos, hogy Magyarországon minden szegény sorba született, de tehetséges gyerek eljuthasson az egyetemre.” (2008)
Azt hiszem, fölösleges azon merengeni, a fenti egymásnak nem kicsit ellentmondó kijelentések közül melyiket gondolja komolyan Orbán Viktor. Mindkettőt komolyan gondolta. Abban a pillanatban amikor kiejtette a száján. És ezzel nem először azt is hozzátette: gondolkodásra képtelen, a tágabb összefüggések időbeni megértésére alkalmatlan masszának tartja a népet, következésképpen megengedheti magának, hogy miniszterelnökként homlokegyenest mást gondoljon, mint öt évvel azelőtt miniszterelnök-jelöltként gondolt ugyanarról a kérdésről. Csakhogy akkor, amikor oktatáspolitikai kérdésekről, azaz egy ország képzett humánerőforráson alapuló jövőjéről van szó, ez a fajta hozzáállás egyáltalán nem bocsánatos bűn.
Én sem gondolom azt, hogy Magyarországnak frissdiplomás londoni mosogatókat kellene képeznie. Nem gondolom, hogy közpénzen több ezer felsőfokú végzettségű munkanélküli-jelöltet kellene kibocsátaniuk az egyetemeknek. Mégis a miniszterelnök kommunista rezsim iránti nosztalgiájától sem mentes eszmefuttatása már megint elfedi a lényeget. Az oktatást érintő orbáni kinyilatkoztatásban előtérbe kerülő kérdés éppen a probléma összetettségét hallgatja el. Tény, hogy a felsőoktatásba kerülők számát azért növelték, (ugye 2008-ban még állítólag az EU átlag alatt voltunk e tekintetben) hogy lehetőleg mindenki, aki szeretne, bekerülhessen. Függetlenül attól, milyen színvonalú középiskolába járt, vagy milyen családi környezetből jött. E koncepció alapvetése: a felsőfokú intézmény majd eldönti, ki alkalmas és ki nem, ki képes helytállni, ki nem.
A probléma az, hogy 240-es ponthatár ide vagy oda, ki kellene mondani: innentől kezdve a felsőoktatási intézmény nem érdekelt a hallgatói létszám csökkentésében, vagyis abban az egészséges szelekcióban, amely értelmiségieket nevel, és nem futószalagon bocsátja ki a diplomásokat. Egyszerű: több tanuló, több oktató, több (állami) pénzt jelent. Következmény: rengeteg olyan hallgató is vígan eldagonyázik a főiskolán/egyetemen 8-10 félév erejéig, és még diplomát is szerez, akiről már az első száz méteren kiderült, hogy totál alkalmatlan a feladatra. Mert ilyen ez a szelekciós mechanizmus: a tudás fontosabb, mint a pénz. Vagy pont fordítva.
Persze ott, ahol felsőfokú végzettség nélkül, sima érettségivel több száz milliárdos költségvetésű minisztérium élére lehet kerülni, vagy ahol államelnökként a funkcionális analfabetizmus mindenfélre rekordját meg lehet dönteni, ott a diploma, a felsőfokú szakmai tanulmányok kormányzati megbecsültsége körülbelül a nullával mérhető és tökéletesen példázza az orbáni rendszer kontraszelekciójának lényegét: kizárólag felkészületlen, irányítható végrehajtókra van szükség, akik szakmaiság híján szakmai érvek mentén soha nem mondanak ellent. Szomorú és méltatlan erre az egész országra nézve.
A fentiek okán azt kell mondanom: az Orbán által most éppen nem középszerűnek álmodott oktatási rendszerről szóló ponthatáros eszmfuttatás egy újabb ködösítés. (Nem beszélve a „középszerű” kategória ostoba és homályos, értelmezhetetlenül sértő használatáról.) Nem a 240-es ponthatár megemelésétől lesz jobb, vagy rosszabb az oktatás színvonala, hanem attól, hogy működik-e az a szelekciós mechanizmus, amely révén a rátermettek maradnak, az alkalmatlanok meg kihullanak. Meg attól, hogy az oktatásról nem négyévente változó, hatásvadász, egymásnak ellentmondó politikai szlogenkben gondolkodunk, hanem következetesen végigvitt, koherens irányelvek mentén. Amelyek alternatívát kínálnak azok számára is, akik nem szeretnének jogász diplomával Londonban mosogatni.
Nem lábjegyzet: Olvasom, hogy „a futballbarát kormány, a sportágba ölt milliárdok, a befolyásos MLSZ-elnök, a gigantikus tervek és a számunkra kedvező lebonyolítási rendszer ellenére a nyári kupaselejtezők kristálytisztán megmutatták, hogy az NB I legjobb csapatai ugyanolyan súlytalanok és gyengék az európai mezőnyben, mint általában az elmúlt évtizedben. Olyan szégyen pedig még sosem esett meg, hogy már augusztusra leradírozzák az összes csapatunkat Európa térképéről.”
Kérdezem tisztelettel, ha középszerű teljesítményű fiatalokat nem érdemes közpénzen taníttatni, akkor nem bűn megszámlálhatatlan milliárdnyi közpénzt egy olyan, a középszerűséget meg sem közelítő, egyértelműen sikertelen sportágba ölni, mint amilyen a magyar futball? Vagy itt nincs alsó ponthatára a középszerűségnek?