Bármelyik formáját választja is végül a kormány a devizahitelesek megmentésének, ott, ahol egy ilyen akció a választások előtt egy évvel kizárólag a szavazatmaximalizálás céljából születik, ott aligha van esély a valódi probléma valódi orvoslására. A tudatosan időzített megmentési szándék önmagában azt  jelzi: nem megoldunk, hanem elmaszatolunk. Valaki(k)nek a megmentése általában valaki mások kárára szokott történni, ilyen a zéró összegű gazdasági játszmák alapvetése.

A jobbnál jobb megmentési javaslatokat,  és egyáltalán ezt az egész mizériát elnézve, teljesen világos, ez a kormány sem akarja érteni mi ebben az egészben a tragédia. Nem érti, hogy a kiszámíthatatlan - leginkább  Orbán Viktor miniszterelnök éppen aktuális, aznapi lelkiállapotát tükröző  - döntések, a visszamenőleges hatályú törvénykezés és a szerződések egyoldalú felrúgása hátán más társadalmi kategóriákhoz hasonlóan, a devizahitelesek sem fognak révbe érni.  Amíg a hosszútávú gazdaságpolitikai célok alárendelődnek a rövidtávú kőkemény politikai érdekeknek, ennek a felelőtlen ámokfutásnak éppen azok isszák meg a levét, akiknek a legkevesebb közük van a történethez.

Tetszik vagy nem, sokakban óhatatlanul felvetődik a kérdés: mit jelent ez a mentőöv azokra nézve, akik ésszerűen gondolkodva forinthitelt vettek fel anno, és ugyan nem vállaltak árfolyamkockázatot, jóval magasabb kamatot fizettek/fizetnek cserébe? Ezek ellenében milyen alapja van a devizahitelesek sz*arból kihúzásának? Milyen üzenet ez azok felé a magyar emberek felé, akik nagyon helyesen nem akartak részt venni ebben a szerencsejátékban? Cinikus, hogy a bankszféra-állam-eladósodott devizahitelesek közös felelőtlenségének Bermuda háromszöge éppen azokat nyeli el, akik megfontoltan, nadrágszíjat meghúzva nem ugrottak ész nélkül a mélybe. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a bankok vagy a magyar állam Máltai Szeretetszolgálatként működik?

Egy olyan országban, ahol tudtommal a lakosság jóval több mint kétharmadának semmiféle megtakarítása nincs, és ahol következésképpen el kell adósodnia ahhoz, hogy lakásproblémáját meg tudja oldani, ezek az eső után köpönyeg típusú, tüneti kezelésnek is gyenge álmegoldási kísérletek semmivel nem visznek közelebb a szakadékból való kilábaláshoz.

Ha felelős kormánya lenne ma Magyarországnak, akkor a devizahitelesek több tízezres csoportjának megmentése helyett ma arról kellene beszélnünk, hogy későre bár, de felismertük a probléma valódi okát, és nem próbáljuk sebtapasszal leragasztani a beteg testrészt, csak azért hogy ne lássuk, hanem mindenek előtt kitisztítjuk a sebet.  Ahelyett, hogy ma attól volna hangos a propagandagépezet, hogy a devizahitelesek helyzetéért mindenki más a felelős, hogy becsapták, átverték őket, ám a Fidesz akkor sem engedi el a kezüket, érdemes volna szembenézni a könyörtelen diagnózissal: az eladósodás legmélyebb oka a három éves dübörgő sikerektől hangos kormányzás ellenére továbbra is a tragikusan alacsony reálbérszínvonal. Ma a devizahitelesek nagyvonalú, hősi megmentésének álkérdése helyett arról kellene beszélnünk, hogy felismertük: a fenntartható gazdasági növekedés a reálbérek felzárkóztatása nélkül nem megy. Hogy a közmunkaprogram nem munkahelyteremtés, hogy a stadionépítés nem mindent elsöprő prioritás, hogy egy szűk, milliárdos nagyvállalkozói réteg ellenében a bérből, fizetésből élő humán erőforráson spórolni megbocsáthatatlan bűn, és hogy a gyengülő forint nyomán növekvő infláció hosszú időre padlóra küldi a magyar gazdaság versenyképességét. Arról kellene beszélnünk, hogy mit tett a kormány az elmúlt három évben azért, hogy ma ne megsegíteni kelljen, hanem egy kiszámítható, üzlet- és növekedésbarát gazdasági környezetben konszolidálni igyekezett a magyar családok egzisztenciáját és jóvátenni valamit abból, amit amazok elkúrtak.

Nem véletlen, hogy ma nem erről beszélünk, hanem a Fidesz 2014-es választási kampányának egyik szlogenét szolgáltató témával  vagyunk elfoglalva. Miközben az eladósodás 22-es csapdájába került magyar társadalom egyik része mesterségesen szított üzemmódban feszül a hasonlóan egyik napról a másikra élő másik résznek. Úgy, hogy mindkét csoportot ugyanaz a szomorú közös tény köti össze: olcsó béreiből nem futja megtakarításokra. Mert megtakarítások csak akkor lennének, ha lenne miből megtakarítani. És ha lenne miből megtakarítani, akkor eladósodni is jóval nehezebb lenne. Pofonegyszerű, de ma mégsem erről beszélünk. Ehelyett álkérdésekre álválaszokat adunk, gazdasági problémákra politikai megoldásokat kínálunk. Így mennek a devizahitelesek is szépen a levesbe.

U.I. Nem, nincs rendben az, hogy valaki kifizet 10 milliót, elveszik a házát, és további 3-4-5 millió adósság marad a nyakán. Nem, egyáltalán nincs rendben, hogy a devizahitelesek és gyerekeik az utcára kerülnek. Elfogadhatatlan viszont, hogy a Fidesz kormány unortodox gazdaságpolitikája újabb kudarcának elkenése mellett, nem remélt hálaszavazatokért cserébe, a devizahitelezésben érintett családok felhalmozott tartozásának bizonyos részét a többi adófizetőnek kell állnia.