Michael Haneke, Elfriede Jelinek, Matthias Hartmann... Nem tudom, Balog Zoltán hallotta-e a nevüket eddig, de mostantól remélem nem fogja elfelejtni. Ha elvbarátait kérdezi, ők azok, akik kintről megmondják a tutit, beleszólnak a dolgainkba az aljas balliberális, nemzetáruló felbújtóikkal egy követ fújva. Különben is mi az a Nobel-díj, Arany Pálma, vagy az Oscar-jelölés? És hogy veszik a bátorságot?

Úgy, hogy van az a kultúrpolitikai felfogás, miszerint nem egy istállóba bezárva, egyedül éljük magunkat bele a világba, honfoglaló őseink és turulmadaras kesergőink bűvöletében, hanem egy kultúrájában végtelenül gazdag Európa közepén van az otthonunk. Szerintem szerencsénkre, mások igen nagy bánatára. Van az a szemlélet, amely tisztában van azzal, hogy egy művész számára a hatalomhoz való csúszómászó dörgölőzés jelenti a legnagyobb veszélyt, a majdhogynem biztos halált. Van az megfontolás, amely értetlenül áll az ideológiai alapvetésű ízlés- és kultúraformálási szándékok előtt.  Amelyek a művész szabadságát a megfelelési kényszer által behatárolt keretek közé akarják szorítani.

Matthias Hartmann, a bécsi Burgtheater igazgatója (merre van az Bécs?) hat neves osztrák művésszel karöltve Balog Zoltánnak címzett levelet, amelyben a kultúra, különös tekintettel a színház szabadságának garantálását kérik.  Elfriede Jelinek gondolatában összefoglalható mindaz, amit Európa nevében az osztrákok gondolnak a magyarországi kultúrpolitikával kapcsolatban:

A művészet politikai befolyásolása, ideológiai megregulázása és a cenzúra által egy ország nemcsak termékeny energiáiból veszít, és végső soron szegényebb lesz, hanem ez a környezet a kisebbségek elnyomásának és az ellenük irányuló erőszaknak is kedvez. Ez a lehető legborzasztóbb, ami egy társadalommal történhet.

Nyilvánvaló, hogy ez az ügy nem csupán a Nemzeti Színházról és Alföldiről szól, bár kétségtelen, hogy ez volt az a bizonyos utolsó csepp a kultúrpolitikai ámokfutás poharában, amely Magyarországtól nyugatabbra élő és alkotó művészek szakmai önértékelésének és szolidaritásának biztosítékát kiütötte. Ezek az emberek – függetlenül attól, hogy hányan nem ismerik a nevüket – arról beszélnek, hogy semmilyen fennálló rend nem tart örökké. A művészetnek pedig nem az a dolga, hogy bólogasson, hanem hogy megkérdőjelezzen. Különben megszűnik azzá lenni, aminek küldetéséből adódóan lennie kell. Nem jobboldali és baloldali kultúra van, amelyet múlandó kormányzási ciklusoknak lehet alárendelni. Mert a kultúrának nem azzal teszünk szolgálatot, hogy a működésének alapját jelentő meghatározó intézmények élére pártmegbízottakat ültetünk.

Tisztelt Balog Zoltán miniszter úr! Megnyugodhat. Ez csak egy levél, semmire nem kötelezi önt. Magyarországtól némileg keletebbre a minap egy színházi világban otthonosan mozgó, rendező-ismerősömmel beszélgettem, aki így jellemezte a román színház mai állapotát: egyetlen olyan színpadot nem tudok említeni ma Romániában, ahol valódi, aktuális társadalmi problémákat feszegető előadásokat játszanának. Megkíséreltem: két előadás után nem tűzték többé műsorra a darabomat. Megnyugtató, nem? Máshol is van ilyen, minek ekkora jelentőséget tulajdonítani a dolognak? És különben is, pont az osztrákok szólnak be nekünk?

Igen, fel lehet háborodni, hogy már megint kioktattak, és lassan már nincs olyan ország a földgolyón, amellyel kapcsolatban ennyi kritika fogalmazódott volna meg, mint szép Magyarországunkkal. Meg lehet botránkozni azon, hogy a kultúremberek, a művészek érzékenyek az egymást ért negatív hatások miatt, és hogy ezt az együttgondolkodást semmiféle országhatárok nem választják el. Mert ezek nem osztrák és nem magyar nemzetiségű kedvezőtlen hatások, hanem az egyetemes kultúra nyelvén üvöltő fájdalmak.

Mert semmi másról nem szól ez a történet, mint arról, hogy az európai világszemlélet sokadszorra szembehelyezkedett a múlt nagyszerűségén végtelenítve merengeni és siránkozni képes provincializmussal. Európa ma azt üzente hét neves alkotó levelén keresztül, hogy a művészet mindig társadalmi kontextusban működik és hat, és hogy nem attól lesz értékes valami, hogy magunknak csináljuk. Nem attól lesz magyar és nemzeti valami, hogy kirekesztő, és ellentmondást nem tűrően bizonygatja igazát. Ezt pedig a politikumnak nincs joga megkérdőjelezni.

Búsa magyar fejünk homokba dugása helyett, könyörgöm, gyakoroljunk önkritikát. A virtuális fröcsögések és megbotránkozások helyett hagyjuk kibontakozni azokat, akik másként gondolkodnak, mint mi. Azokat, akik gondolkodnak, ahelyett, hogy mindenáron meg akarnának felelni. Tetszik vagy sem, én is azt várom ideológiai szimpátiától függetlenül  a mindenkori kormányoktól, amit Kathrin Röggla is leír:

...hogy kész legyen bekapcsolódni egy demokratikus művészeti vitába, amihez az is hozzátartozik, hogy észrevegye és komolyan vegye a magyar művészet szereplőinek széles körű tiltakozását, meghallgasson többféle szakértőt, ne lépjen a régi rendőrállamok nyomdokaiba, és ne ültessen az összes művészeti intézmény élére önhöz politikailag közel álló funkcionáriusokat. Efféle ellentmondást nem tűrő viselkedéssel ugyanis nemcsak a művészetet hozza előnytelen helyzetbe. A kritika a túlélési esélye minden demokráciának. És csak a demokráciáknak van jövőjük Európában.

És mert a levelezések ideje van: kiegészítésképpen a fenti okfejtéshez, a művészet szakmai szempontjainak mindent felülíró fontosságára visszacsatolásképpen, mindenkinek ajánlom figyelmébe Alföldi Róbert Nemzeti Színház közönségéhez címzett nyílt levelét.