Továbbra is azt gondolom a Szolidaritás vasárnapi szobordöntésével kapcsolatban, amit eddig is gondoltam, és leírtam, két nap alatt nem változott a véleményem. Már akkor is sejtettem, ha az összes többi mellett valamiért sajnálni érdemes ezt az egész akciót, az a rengeteg muníció lesz, amelyet a jobboldalnak szolgáltat. Várható volt, hogy jön majd a fizetett, véresszájú bértollnokok hada, hogy a zsigeri megbotránkozás valamennyi hangszínét megrezegtetve az elemi gyűlölködés nevében tiltakozzon a performansz - szerinte gyűlöletet szító - jellege ellen. És lőn.

Orbán Viktor leghűségesebb bértollnoka az örök, akasztani, lincselni mindig kész lumpenprolikról, az igazi csőcselékről, és annak lárvaarcú vezéreiről, büdös, vérszomjas bunkókról, beteg állatokról értekezik. Akiknek lényege - szerinte - a restik budijára felkarcolt összes malacság, meg a férfias, megkerülhetetlen húgyszag.

Ő ezen a brutális, alpári nyelven kéri ki magának a gyűlölködést. És bár megint semmi meglepő nincs ebben a sajátos, oly ismerős, agresszivitásban tocsogó problémafelvetésben, mivel az én haragom és elégedetlenségem iránya a vasárnapi esemény kapcsán kivételesen megegyezik a Bayer Zsoltéval, kikérem magamnak ezt a stílust.

Amellyel Bayer Zsolt heti rendszerességgel, következmények nélkül fertőzi és bomlasztja a magyar közéletet. Amely az egyetlen vezér feltételek nélküli imádata jegyében folyamatosan meggyaláz egy fél országot. Én nem hiszem ugyanis, hogy pincepatkányok lennének az ezúttal pellengérre állított osztályelsők, az ügyvédek, a könyvelők, vagy a tisztviselők, és mindazok, akik Orbán Viktor mániákusan utált ellenfeleivel bármilyen közös vonással rendelkeznek. És ha azok lehetnek mégis, és ha idáig süllyedhetett a politikai vitakultúra, a közélet színvonala, abban a Bayer-féle szervilis provokátorok vastagon sárosak. Számomra semmi különbség nincs a szobordöntögetés és e verbális agresszió között. Még akkor sem, ha bármikor elismerem: egy élő ember műanyag szobrát feltrancsírozni, és a darabokat innen oda rugdosni, merő ízléstelenség. Ez az erőszaknak ama nyelve, amelyen időről időre hitében meg lehet erősíteni a nyájat, de amely egyre távolabb visz attól, hogy egy ideológiai csatákban kettészakított ország különböző részei valaha is újra egymásra találjanak. Egyebek mellett az ilyenekért:

Szegény Gordon későn futott, neki csak a Dopeman jutott, zimme-zumm…De ettől még a bűn bűn marad. Ettől még meggyaláztak mindent, ami fontos és szent. Nem, nem Orbánt. Addig fel sem érnek. 1956-ot gyalázták meg. A Forradalmat. S egy iszonyatos diktatúra áldozatainak emlékét, a túlélők fájdalmát. Meggyalázták, mert mindez semmit sem jelent ezeknek. Nem is jelentett soha. Hát ideje van az elemi erejű felháborodásnak, amit méltóságba kell rejtenünk. Mert az erőszak visít, ordít, lincsel és retteg. Az erőszak fél. Mi nem félünk. Ezt mutassuk meg nekik október 23-án. Lássák, hol az erő, s mi az erő. Hogy visszatakarodjanak disznóságokat firkálni a budik falára. Mert az az ő helyük.”

Orbán szellemi közmunkása megint túltolta a biciklit. Egy iszonyatos diktatúra áldozatai emlékének meggyalázásán, az áldozatok túlélőinek fájdalmán siránkozik. 1956 meggyalázásáról beszél, majd két sorral lejjebb arra szólít, hogy október 23-át pártpolitikai célokra használják fel azok, akik szerint a világ legtermészetesebb dolga, és egy virágzó demokrácia legalapvetőbb sajátossága, hogy Észak-Korea példájára a kormány mellett szimpátiatüntetéseket szervezzenek. (Pedig fene tudja mennyire a normalitás jele és megnyilvánulása, hogy egy a kommunistázásba, lumpenprolizásba, útszéli szitkozódásba belefulladt Bayer Zsolt a hatalom felmentő seregének újabb menetelésében látja a méltó választ egy felemás érzelmeket kiváltó politikai demonstrációra?)

De továbbmegyek: végtelenül cinikus, hogy Bayernek egy kegyetlen diktatúra szimbólumának ledöntése fáj. Vele ellentétben nekem egyáltalán nem tragikus és fájdalmas emlék az ötvenhatos forradalom egyik jelképes cselekedete, a Sztálin-szobor lerombolása. Nekem ezért nem fáj a szívem, miként Bayernek és a Fidesznek. Ha valamiért, hát ezért a legkevésbé sem. Igaz, én nem is szoktam pincepatkányoknak nevezni azokat, akikkel nem egyezik a véleményem, akiktől különböző alapokra épül a világnézetem. Amitől viszont jóérzésű embert jogosan kerülgetheti hányinger, az az, hogy Orbán Viktort 1956 szellemisége fölé helyezi. Mert Bayer szerint ez a csőcselék Orbánig nem érhet fel, Orbánt nem gyalázhatja meg, de a nagy betűs Forradalmat igen. Értem én, hogy dübörög a személyi kultusz, de ha valami, ez a tudatmódosított talpnyalás vérlázító.

Aki az általa végletekig kiszolgált rendszer politikai ellenfeleit a fenti stílusban illetheti, aki méltóságról beszél, miközben köpködve trágárkodik, és megbélyegez, annak emberi méltóságra apelláló méltóságteljes felháborodása torz és hiteltelen. Érdemes volna végre szembenézni azzal, hogy amíg Bayer Zsoltok gyűlölködő szellemi termékeit használják izgatószer gyanánt a széles néptömegek politikai motivációjának szinten tartására, addig reménytelen csatatér marad ez az ország. Aki az atyaúristen szerepébe képzelt, imádott Orbán Viktorát az '56-os forradalom fölé emeli, annak a szájából enyhén nevetségesen hangzik annak meggyalázásán keseregni.

Akik Orbán lefűrészelt műanyag fejének rugdosása láttán elszégyellték magukat, azokból remélhetőleg Bayer írása is hasonló szégyenérzetet vált ki. Ez is pontosan oda való, ahol ő szeretné látni a másik oldal "disznóságait". A budik falára. Vagy még oda se.