Azért szeretek jobboldali, és erőteljesen jobboldali sajtót olvasni, mert amellett, hogy rendkívüli módon szórakoztat, alkalomadtán egészen hasznos információkkal gazdagodom. Eredetileg a Magyar Nemzet online változatában közzétett, majd különféle vicces címekkel másutt átvett – bár a Magyarországgal kapcsolatos uniós döntés mellett eltörpülő – cikkben olvasom:
nem lehet folyamatosan azt csinálni, hogy kifelé Márai Sándor a legnagyobb magyar író, befelé meg Wass Albert, mert ha „a magyar lakosságot Wass Albertre szocializálják”, akkor egy idő után kezelhetetlen lesz a helyzet
A fenti gondolat Ungváry Krisztián történész szájából hangzott el (nem mellékesen német hallgatóság előtt!) és néhány rövid reflexiót megérdemel. Főleg így a március 15. kapcsán, amikor mindenre felkészültünk, mindenféle sarakat átdobigáltunk a kerítésen, és elvileg, és állítólag készülünk lélekben. Isten tudja már, hogy mire.
A változatosság kedvéért az idézett történész a két malomban való egyidejű örlés lehetetlenségének metaforája által valójában a Fidesz-féle tudathasadásos politizálásról beszél, amely oly megszokott kétarcúsága okán mást mond itthon, mint külföldön. Bár szívesen olvastam volna részletesebb beszámolót az elhangzottakról, ezeknek hiányában a koncentrált mondanivalónak is fölöttébb örvendek.
A Wass Albert versus Márai Sándor megközelítés azt hiszem, nem csupán a magyarországi demokrácia hanyatlásának és az igen valószínűtlen nemzeti felemelkedésnek a párhuzamba állítása, de egyszersmind gyönyörű és aktuális országimázs. A Wass Albert és Márai Sándor között húzódó szakadék tulajdonképpen a magyar társadalom egyik és másik fele között létező szakadéknak feleltethető meg, amely jóval túlmutat azon a közismert kijelentésen, hogy az előbbi kanonizálása nem más, mint a giccs kanonizálása.
Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel, hogy A Funtineli boszorkány olvasottsága simán veri a Da Vinci kódét, és valamennyi Harry Potterét is akármikor. Zavarja Hoffmann Rózsát, ha akarja. Az viszont annál inkább érdekel, és zavar, hogy akárhogy is nézem, Wass Albert halála napjáig nyíltan Szálasi eszméit hirdette. Tudom, hogy azok, akik feltétel nélkül tisztelik, és szellemi örökségét legitimitásuk egyik fontos alappillérének tekintik, megbontránkoztatónak érzik, hogy a Nemzeti Alaptanterv tele van zsidókkal, miközben Wass Albertről egy szó sem esik.
Én a magam részéről egyáltalán nem bánom, hogy Wass Albert nem képezi a Nemzeti Alaptanterv részét, bár sejtem, hogy csupán idő kérdése a dolog. Mint ahogy azt sem bánom különösebben, hogy nem állnak a szobrai sem szerte a Kárpát-medencében. Nem az a baj, hogy Wass Albert művei az én olvasatomban dagályosan hömpölygő, líraian túlcsorduló lufikként vannak jelen, amelyek éppen a politika miatt váltak véleményformáló hatásúvá. A baj az, hogy – Ungváry gondolatára, meg a közelgő március 15-re asszociálva - a Wass Albert által képviselt sovinizmus és az antiszemitizmus sikeresen hitelteleníti mai napig a nemzeti érzést, az egészséges nemzettudatot.
Szóval ha ma bárki Wass Albert szellemétől félti Magyarországot, azt hiszem, nem teljesen alaptalanul teszi. Amikor egy magyar történészt németek arról kérdezik, hogy vajon mennyire képes jelenleg a jobboldali magyar kormány kézben tartani szélsőjobbos jelenségeket, akkor nem véletlen a Wass Albertre való reflektálás.
Többek között a fentihez hasonló 20. századi történelmi alakok miatt van az, hogy a politikailag hiteles jobboldal önálló entitásként nem létezik ma Magyarországon. Azért, mert a jobboldali álmagyarkodás és a szélsőjobboldali nyílt antiszemitizmus elhomályosította az agyakat, és ezáltal a nemzeti öntudat pozitív értékrendjét is.
És végül, még az is van, hogy szerencsére Márai Sándor (és a Faludy György-féle zsidók) életművében is központi szerepe van a magyarságtudatnak, csak éppen nem a fellengzős szólamok síkján, hanem a napi politikához közvetlenül nem kötődő, de mélyen megélt, és tudatosan vállalt morális magatartás értelmében.
Azt hiszem, hogy ezek között emlegetni Wass Albertet majdhogynem szentségtörés volna. De ha mégis emlegetni akarjuk, akkor úgy tegyük, mint az egészséges nacionalizmus önkényes átértelmezőjét, akinek hű követői ma a szűzmáriázós, róvásírásos, kokárdás, gyűlölködő vadmagyarok. Akik a zsidókat üldöznék, de Wass Albertet, az amerikai emigráció legnagyobb magyarját, akinek a fiai már magyarul sem tudnak, nos igen, őt öntenék bele örökre a tankönyvekbe, miközben imaként veszik a szájukra nevét.
Tegyék. Én a Márai-féle Magyarországban hiszek. És valamiért mégis remélem, hogy sokkal többen szocializálódnak Márai Sándor művein, mint Wass Albertén, mert akkor eggyel kevesebb okunk lesz félteni a demokráciát is. Főleg most így. A március 15-e előtti utolsó száz méteren.
U.I. És remélem, hogy - velem együtt- mindazoknak, akik nem kedvelik Wass Albert műveit, maximum az ízlésük kérdőjeleződik meg, semmiképpen a magyarságuk.
