Két nappal ezelőtt arra gondoltam, és arra nézve fogalmaztam meg költői kérdést, vajon lehetséges-e, hogy Göncz Árpád temetése kizárólag Göncz Árpádról szóljon? Kérdésem, egyben kívánságom-óhajom meghallgattatott. Bár csak a Duna Televízió közvetítését követve tudtam megadni a végtisztességet a volt államfőnek, értetlenül állok az utólagos fanyalgások előtt. Amely fanyalgások koherens folytatásai a temetést megelőzőeknek, amelyek tudni vélik: mit szeretett volna egészen pontosan Göncz Árpád, mennyire megalkuvónak bizonyult a család az elhangzó beszédek tekintetében, kinek volt joga ott lenni, kit kellett volna megakadályozni abban, hogy a lábát ne tehesse be az Óbudai temetőbe, kinek az akarata érvényesült, „ki jött ki jól” az esemény nyomán, és ki maradt alul.

Nincs szép temetés, de ha van olyan, amely az elhunyt iránti tiszteletről és szeretetről szól, akkor ez mindenképpen az volt. Leginkább azért, mert az egyszerű emberek gyászoló tömegének tisztelete Göncz Árpád iránt, felülírta az úgynevezett nem kívánatos személyek iránti, fütyüléssel, sípolással, fújjolással leírható agresszív megnyilvánulásokban testet öltő, esetenként teljesen jogos megvetést. Amelynek mindenhol minden egyes nap helye van, a legkevésbé egy ilyen eseményen, a legkevésbé ezen az eseményen. Egyáltalán nem volt, és ma sincs hiányérzetem az égető aktuálpolitikai kérdések sorjázásának elmaradása miatt, kifejezetten örülök annak, hogy az Orbán-gyűlölő, önjelölt igazságosztók végül nem jutottak szóhoz, és sajnálom azokat, akiknek kicsinyes frusztrációi csak a politikai győztesek és legyőzöttek dichotómiájában képes november 6-ára reflektálni.

Mivel úgy érzem, hogy Göncz Árpád temetése maximálisan a végtisztességről szólt, a járulékos, tegnap teljesen jelentéktelen történésekről ma már nyugodt szívvel engedek meg magamnak néhány gondolatot. Igen, én is láttam azt a videót, amelyen a hatalom magányosságába öltözött, kényszeredett gesztusokkal küzdő Orbán-házaspár, azaz két szánalmas magán(y)ember látható. Szimbolikusan szomorú, ezer szónál is beszédesebb képsorok ezek még akkor is, ha egyáltalán nem sajnálni szándékozom az érintettet. És ehhez még szólnom sem kell a képbe belelógó, elmaradhatatlan médiatestőr Havasi Bertalanról, a vérszegény, számon kérő beszólásról, az egyszerű emberek „fújj, menjünk innen gyorsan” típusú csoportképből való kimenekülésről.

Mindenkinek megnyugtatásul, akinek ma is ökölbe szorul a keze és afölött fintorog, hogy ebből is a miniszterelnök elvtárs jött ki jól, még akkor is, ha egy szál rózsára sem tellett, nemhogy megvárni a végső nyugalomra helyezés pillanatát: hihetetlenül kínos dolog manapság Orbán Viktornak lenni, és ez Göncz Árpád temetésén éles reflektorfénybe került. Akkor is kínos lett volna, ha nem megy el, ám így is azzá vált, hogy jelen volt. Ha a pódiumon ült volna azért, de mert hátul ácsorgott, így is. És nem, nem azért, mert egyébként ne lehetett volna joga, sőt kötelezettsége ott lenni: ilyet semmilyen végrendelet nem tartalmazott, még a Göncz Árpádé sem.

Némiképp a sors iróniája, másfelől logikus magától értetődőség az, hogy az ezeregy beszólásnál is beszédesebb, néma, de szinte tapintható megvetés, elfordulás ezen az eseményen nyilvánult meg. Úgy, ahogy az nem nyilvánul meg az év többi napján: mert a magyar társadalom inkább kivonul, elvonul, csöndben zúgolódik, elhúzódik akkor, amikor nem Göncz Árpádot, hanem a magyar demokráciát temetik az egymást követő szürke hétköznapokon. Ez a néma, kikerülő, rezzenéstelen arcú megvetés november 6-án annak a nyilvánvaló ténynek szólt, hogy ez az ember minden erejével azt igyekszik lebontani, aminek az építésén Göncz élete nagy részében dolgozott. Nem volt irigylésre méltó életérzés Orbán Viktornak lenni ezen a temetésen.  Nem tudom, hogy a testbeszéd árulkodó, leplezésre alkalmatlan jelei kinek mit sugalltak: az elsüllyedés vágyát vagy a visszafogott agresszió gőgös megnyilvánulásait vélték fölfedezni Orbán Viktor arcán, mozdulatain, pótcselekvésnek ható izgő-mozgásain, zavart tekintetén. Nem tudom, hogy Lévai Anikó a biodíszlet, a személyi testőr szerepét töltötte be, vagy csak kellett valaki, akibe ökölbe szoruló kézzel bele lehet kapaszkodni.

Mindenestre nyomasztó volt kilépni a komfortzónából és egy olyan tömegben megpróbálni elvegyülni, ahol nem a talpnyalók hálás közönsége veszi körül, ahol Bercit is rövid pórázra kell fogni, bár tény, hogy ezúttal nem lett volna szükség a médiatestőr pattogására: a jelenlévő kultúremberek úgy kerülték a társaságát, mintha büdös lett volna. Igen, a szeretett nép úgy húzódott el a nemzeti egységet megtestesítő nép fiától, mintha leprás lett volna.

Ez pedig kellemetlenebb és kínosabb volt még annál is, hogy nem várta meg a temetés végét, hogy nem ment oda a sírhoz, és egy szál virág sem fért bele a családi költségvetésbe. Mert hol vannak már azok az idők, amikor a lábai elé omlottak az emberek, amikor boldog nyugdíjasok csókolgatták azt a kezet? Nem tudom, érti-e a szóban forgó, hogy mindez miért van, hogy miért volt olyan nyomasztó ez az egész?

Nem hiszem, hogy érti, pedig – bár valóban sikerült a legkevesebb járulékos „sérülés” nélkül kilavíroznia magát a helyzetből –, évek kitartó munkájával küzdötte magát arra a szintre, hogy mára szinte minden amit csinál, az nem csupán erkölcstelen, káros, felháborító, büntetendő, de mindenek előtt ízléstelen. Ezért került most olyan hülye helyzetbe, hogy nem tehette meg, hogy nem megy oda, de mert odament, az is legalább annyira gáz volt. Azt a légüres, megvetésben úszó teret körülötte, nem kívánom magunknak. 

Pedig csak arról van szó, hogy a mindenen és mindenkin átgázoló elvakult hatalmi mámor és gőg magányossá teszi az embert. Pontosan olyan magányossá, amilyen magányos Orbán Viktor magánember volt Göncz Árpád temetésén. Annak az embernek a temetésén, aki természetéből fakadóan – Bródy Jánossal szólva – nem tévesztette össze a szeretet hatalmát a hatalom szeretetével. Annak az embernek a temetésén, aki szerető, de szigorú és tekintélyt parancsoló apa és közméltóság volt. Aki nem ok nélkül osztogatta a kokikat és sallérokat úgy, hogy közben a neki alanyi jogon kijáró szeretetért és csókokért nyújtotta a kezét, mert mi igazi kereszténydemokraták tudjuk: a Bibliában is azt írja, hogy szeresd apádat. 

Bármennyire szomorúvá is tesz Göncz Árpád halála, a magánember tegnapi magányának látványa nekem reményt ad. Hogy egyeseknek nem sikerülhet porig rombolni mindazt, aminek felépítésén mások majdnem egész életükön át dolgoztak. 

fotó: 24.hu