Ne kínozd magad Viktor, sosem lesz belőled Aranyos Katinka!
H_A Címkék: aranyérem tahóság kézcsók hatásvadászat Orbán Viktor PR Kazany Hosszú Katinka úszó VB2015.08.11. 20:47
Két nap után letisztult bennem: fölösleges fanyalognunk, az idei úszó vébé nem múlhatott el Orbán Viktor nélkül. Ha esetleg a rendezvény zárónapjára jól „időzült” aranyérmet nem a miniszterelnök aggatta volna Hosszú Katinka nyakába, valószínűleg nem csupán Kazany, de egész Tatárföld beleremegett volna. Orbán – 24 órából 25 órát dolgozó kisembert eszembe juttató – Facebook-oldalán landolt is a nagyszerű videó: az ország első embere az öltözőben kezet csókol az aranyérmesnek, és okoskodva, zsebre dugott kézzel, királyi többesben gratulál. Hogy miszerint nagyon örülünk. Mi magyarok, mármint. De főleg én.
Ez a poszt erről a nem hírértékű hírről emlékezik meg, és nem azért íródott meg, mert egyébként nem lehetne teljesen normális, hogy a következő úszó világbajnokság házigazda-országának miniszterelnöke átad egy érmet. (Persze, tudom: ennél sokkal fontosabb dolgok alakítják az életünket, amikről ildomosabb volna megemlékezni, de majd szépen, sorban.) Ez a poszt arról szól, hogy ami teljesen normális, természetes és magától értetődő lenne/lehetne, az mennyire nem az. Mert annyiféleképpen lehetett volna ezt elegánsan csinálni, de a porcelánboltban zavartan őgyelgő elefánt-effektus ezen a végtelenül kínos 40 másodpercen is átsütött.
Igaz, hogy – ahogy nagyon találóan fogalmazott valaki – ezúttal legalább nem evett bele, de ettől függetlenül, nagyjából egyetlen üzenet jött át: mások dicsőségéből politikai tőkét kovácsolni, minden áron, most, azonnal, mindenhol, ahol lehet. Persze azt azért értékelem, hogy nem „Aranyos Katinka” csókolt kezet a drága miniszterelnök úrnak, és nehezen bár, de azt is tudomásul veszem, hogy egyeseknek mániájuk idegen emberek mellső végtagjait erőszakkal összenyálazni.
Az ünnepelt sportoló és a kézcsók aranyérmese, akinek ciki lehajolni (fotó: 4024.hu/Facebook)
Mégis volt valami végtelenül zavarba ejtő és arcpirító ebben a pár másodperces, nyilvánosságnak szánt, erőltetett párbeszédben. És tényleg nem a kihízott zakóba, a kilógó ingbe és a döcögő, esetlen járásba akarok belekötni, amely kép megelőzte az öltöző-jelenetet. Ellenben nehéz megemésztenem azt a bizonyos királyi többest, azt a fölényeskedő, önelégült hanghordozást, azt a zsebre dugott kezű álszakértelmet. A teljes joggal ünnepelt sportoló kicsit olyanná vált, mint egy alattvaló, akinek a mai és holnapi napon is jóval túlmutató sikerét két kézzel kezet markoló csók kíséretében a (fél)isten a nemzetnek adományozza: nesztek, dagadjon a kebletek, parasztok, én kegyesen odaadom nektek, örüljetek!
Semmi felemelő nem volt ebben az olcsó hatásvadászatban, nem egy miniszterelnök méltóságteljes, és a helyzetből adódóan, szerénységet megkövetelő gesztusa jött át Kazanyból. Hanem az ingujjban kezet csókoló pörköltevő visszataszító tahósága, akibe (ha már muszáj erőltetni ezt a divatja múlt udvariassági formulát) annyi tisztelet nem szorult, hogy lehajoljon a hölgy kezéhez ahelyett, hogy erőszakkal a szájához emelje. Aki ráadásul annyira tapintatlan, hogy 40 másodperc erejéig sem képes visszafogni magát, és elhitetni magával és a világgal: ez most tényleg nem róla szól.
Nem róla, aki egyéb körülmények között nagyon is egyértelműen bánik az egyes szám első személlyel: utasítottam, intézkedtem, döntöttem. E zavart, erőltetett, jópofának célzott enyelgést sokadszorra is megnézve, azt hiszem, megvilágosodtam. Amit látok, az nem más, mint egy ember, aki mesterkélt fölényeskedése dacára pontosan tudja mennyire bizonytalan talajon áll. Ez a frusztráló tudás szüli a kényszert, amelynek jegyében el akarja hinni, és el akarja hitetni a „nézőkkel” is, hogy ura a helyzetnek, nélküle a vizet sem engedték volna be a medencébe, nem hogy aranyérem kerüljön a nyakba. Úgy érzi, attól, hogy kopog a cipője a dobogó előtt, erőt sugároz. Mosolyogni már régen elfelejtett, és nincs tudomása arról, hogy az arrogáns vigyor alakítja az arcberendezését. Azt hiszi, ettől megkérdőjelezhetetlen. Pedig nem az. Ezért aztán a meg nem értett zseni sértett, zavart tekintetével néz bele a vakvilágba. Mert sejti, hogy a háta mögött összesúgnak-kacsintanak, talán még sajnálkozva röhögnek is, de ő ettől még inkább ragaszkodik a megszállottság valamennyi idegesítő manírjához.
Ezt az erőltetetten kihagyhatatlan kazanyi intermezzót sokadszorra is visszanézve, nem nehéz rájönni, hogy ezt az embert a megkaparintott százmilliárdok, valamint az elharácsolt, illetve a megfelelő markokba helyezett „közjó” önmagában nem teszi boldoggá. Ez az ember valójában egész életében azzal küzdött, hogy ő egy nagyon kisember, akinek aranyérmekkel mérhető teljesítménye nincs, aki mások hátán kapaszkodott fel a csúcsra. Magányos ő, és nagyon beteg.
Közben persze tudja, és ezzel vigasztalja is magát, hogy ezekre a szemfényvesztő bulvár-hatásvadász szereplésekre bukik az ország hülyébbik fele. Mert kisebb kivételekkel a történelem során ez már sokaknak bejött. Orbán Viktor is csak lazán kihasználja a helyzetet, amivel megkopott népszerűségét növelni tudja. Egy élsportoló bizonyos értelemben isten, és egy istennel parolázni, jópofizni, vagy akár tahó módon bratyizni, csak jó dolog lehet. Nagyon sikeres emberekkel pózolni egyrészt tök ingyen van, másrészt jut egy kicsi a nagyon sikeres ember dicsőségéből is. Kicsit olyan, mintha mi úsztuk volna le azt a 400 métert, pedig nem.
Mindent összevetve, Hosszú „Aranyos” Katinkát semmiképpen el nem ítélve azért, mert belement ebbe a gyomorforgató játékba, azt gondolom, Orbán Viktornak határozottan ott volt a helye ezen az eseményen (is). Az pedig, hogy Gyurcsány Ferenc, és a hazaáruló, nem magyar baloldal nem került szóba, és az uszodát sem köpködte tele szotyolával, mindenképpen elismerésre érdemes. Ezen felül pedig némiképp örülök annak, hogy az úszáshoz jóval kevesebb köze van, mint a stadionépítésnek álcázott focihoz. Félek, hogy nem sűrűn hajlonganának úszóink a nagy mester színe előtt. Akinek a legnagyobb büntetése az, hogy bármilyen elkeseredetten hajhássza a népszerűséget, bármilyen természetellenes helyzetekbe is lavírozza bele magát ezért, senki más nem lehet soha, mint önmaga. A dobogó előtt álló, megszállott, nagyon kis ember. Aki eljátszotta minden esélyét arra, hogy valaha is a dobogóra léphessen.
U.I. Akinek valamilyen oknál fogva nehézséget jelent a fenti sorok értelmezése, helyettesítse be Orbán Viktort Gyurcsány Ferenccel például. Máris közérthetőbbé válik, hogy mi a probléma. Amúgy szép volt, Katinka!