Olvasom, hogy a hetekkel ezelőtt az RTL Klub kamerája előtt sírva nyilatkozó ápolónő – aki arról beszélt, hogy miközben alig jut ideje a családjával foglalkozni, a kórház magasról tesz rá, hogy kifizesse túlóráit – mostanra felmondott a Péterfy kórházban. Felettesei természetesen nem tudnak arról, hogy probléma lenne a túlóra-elszámolásokkal, ezért a túlterheltség, és úgy általában az egészségügy rossz helyzete elleni tiltakozásképpen fekete ruhában ment dolgozni. Az uraknak/ parancsolóknak/feletteseknek nem tetszett annyira az ötlet, megtiltották neki a gyászos viseletet. Ő levette a ruhát, és egyúttal fel is mondott.

Van az a kisírt szemű emberi büszkeség... (fotó: hirek.ma)

Egy olyan országban, ahol számomra megfejthetetlen okokból felszámolták az önálló egészségügyi tárcát, nyilván semmivel sem kevésbé súlyos üggyel állunk szemben, mint ott állnánk, ahol az egészségügy esetleg saját lábain áll. Mondjuk úgy, mint nálunk a miniszterelnök népes családjának különböző elemei.

Kérdezhetném, hogy egy szakképzett nővér vajon miért kínozza magát Magyarországon, miért játszik önszántából Don Quijote-t, és miért nem áll tovább a szélmalmokkal való értelmetlen harc árnyékából néhány száz-ezer kilométerrel odébb, de valahogy semmi kedvem mellékvágányra terelni a történetet. Tudomásul veszem, amit a hír jelent: a kórház több alkalmazottja papírokkal igazolni tudja, hogy nincs kifizetve a túlórája. A minisztérium nem tud igazolni semmit, de szerinte minden rendben van. Mondhatnám azt is, hogy kórházigazgató a bizonyítékok ellenére belebazsalyog ugyanabba a kamerába, amely korábban az ápolónő könnyes szemét is vette, és rezzenéstelen arccal azt mondja, hogy minden oké, nem is értjük mi a probléma, hiszen a túlórák ki vannak fizetve. Ez az ember még mindig a Péterfy kórház igazgatója. Ez az ápolónő jelenleg munkanélküli. Mert van az a megtaposott, de eltaposhatatlan emberi tartás, van az a megfáradt, kisírt szemű büszkeség, ami azt mondatja valakivel: eddig, és ne tovább.

Magyarország, 2015: a keményen dolgozó kisemberek, és a stadionok betonjába temetett, jobb sorsra érdemes magyar egészségügy keserű országa. Ahol szöges ostorból font láncon tartják a mostoha, a meg nem oldott problémáktól fekélyes testű ellátási rendszert. Ahol vadhajnali 3-4 órakor kelő, kimerült ápolók megpróbálják az elviselhető-elfogadható skálán ellátni feladatukat, akik a hálátlan körülmények ellenére is néha még mosolyognak, ugranak, figyelnek, tesznek. Igen, kegyetlenül fáradtak, de nincs választásuk, akkor is, ha van túlóra, de akkor is, ha nincs túlóra: egy koraszülött osztályon, ugyanúgy, mint bárhol máshol, vesznek egy mély levegőt, és mennek tovább. Ki így, ki úgy. Mert ez a dolguk, ezért maradtak itt, ezért nem léceltek le, ahogyan sokan mások. Mert ha ezek a fekete ruhás ápolók, orvosok már feladták volna, akkor itt bizony még ennél is cudarabb világ lenne.

És ebben nem az a legszebb, hogy az egészségügyben robotoló, olykor emberfeletti munkát végző egészségügyi dolgozók jogos illetményüket nem kapják meg, hanem az, hogy a szerencséseknek mindeközben jut luxusautókra, milliós bútorokra, újabb és újabb aprónak alig nevezhető, dehogy urizáló földi örömökre. És ebben még csak az sem a legszebb, hogy nekik, az uraknak jut, hanem az, hogy aki szóvá teszi az embertelenséget, azt rákényszerítik: önszántából hagyja el a fedélzetet. Mert a nagyurakat bírálni nem kell, félnetek nem árt.

Mert ennek a rendszernek elidegeníthetetlen sajátossága, a megengedhetjük magunknak életfilozófia: pofán törölni, ellehetetleníteni, elüldözni. Most konkrétan: elhajtani a lelkiismeretes ápolókat, azokat, akik még nem futamodtak meg ennek a romokban fetrengő egészségügyi rendszernek a fedélzetéről. Akik nem néhány határral odébb kamatoztatták a tudásukat már réges-régen, hanem itt tették a dolgukat, szívből, lelkiismeretesen. Éhbérért. Tényleg, komolyan megengedhetjük ezt magunknak? Megengedhetik maguknak az urak? Hogy lassan orvosok-ápolók nélkül saját nedveinkben feküdjünk kiszolgáltatva, mert emberek életéért felelős dolgozóknak nem jár túlóra, szabadidő? Azért, hogy a keményen dolgozó kisemberek belének kitaposása árán épülhessen a Felcsút-központú arrogancia birodalma?

Még mindig töretlenül hiszem, hogy közeledik a pillanat, amikor már nem lehet megtenni mindent ezekkel a kisemberekkel. Már nem sokáig lehet beléjük fojtani a szót, nem lehet elhitetni velük, hogy csak a kötelezettségeik maradtak, mert a jogaikat lenyúlták mások. Már nem sokáig működik az, hogy ha magadtól nem fogod be a szádat, nem tűrsz összeszorított fogakkal, akkor befogjuk mi, vagy le is út, fel is út.

Minő perverzitás: megint egy olyan esetről beszélek, amely magától értetődő volna, de mégsem az. Fejet hajtok e példamutató, bátor kiállás előtt. Mert amit máshol gondolkodás nélkül, természetesen megtesznek a kisemberek, ahhoz Magyarországon bátorság kell. Kiállni pofátlanul lenyúlt emberi jogainkért. Úgyhogy fejet hajtok e fekete ruhás angyal előtt. De azok előtt is, akik hozzá hasonlóan, pokoli körülmények között, emberhez méltatlan feltételek mellett még mindig a helyükön vannak, és teszik a dolgukat.

Minden tiszteletem azoké, akik - olyanokkal ellentétben, akik mások lábára taposva stadionokat építenek - naponta ürülékből próbálnak várat építeni.

(A magyar társadalom egészségüggyel összefonódó árnyékos oldalairól egyebek mellett ITT meg ITT írtam.)