Még mindig elképedve olvasom, közben nézem és hallgatom, hogy betanított mórahalmi óvodások miként szavalják el nem sokat értő tekintettel, naivan és öntudatlanul mi is az a kormányablak, és miért tartoznak hálával szüleik nevében a hivatalnak. Tegnap kiderült, hogy ezen a településen, ahol mindenki messzemenően osztja a beruházók-fejlesztők iránti feltétlen hála érzését, mi sem természetesebb annál, mint hogy óvodásokkal, vagy esetenként a parasztkórus exkluzív fellépésével honorálják a felsőbb vezetők településfejlesztő, építő ténykedéseit. Ez nem tűnik fontosnak ahhoz képest, hogy Tarsoly Csaba Orbán Viktornak címzett levele végre napvilágot látott. Pedig annál sokkal fontosabb.

Tudom, hálára mindig kiéhezett Fideszes olvasatban nagyon aranyosak ezek a gyerekek. Sőt, elmondanám, hogy nem Fideszes olvasatban is végtelenül cukik. Úgyhogy egyáltalán nem a műbalhé kedvéért beszélek róluk. Vagy azért, mert eseménytelen, unalmas politikai-közéleti történéseink predesztinálnak a kákán csomót keresni életérzésre. Végignéztem a felvételeket, az arcokat, és csodálat helyett, teljesen más érzések kerülgetnek.

Óvódás- vagy iskoláskorú gyermekek politikai kiállásra való kényszerítése, exponálása – akár ebben a beruházást dicsőítő formában, vagy bármilyen formában – nem csak undorító, de veszélyes, és egyáltalán nem bocsánatos akció. Van abban valami egészen elképesztően félelmetes, hogy egy település polgármestere az általa normálisként definiált korlátlan szervilizmust már óvodáskorban elültetendő, megalapozandó tulajdonságként tartja számon, és ennek megfelelően cselekszik a szürke hétköznapokban.

A politikai pedofília ártatlan áldozatai (fotó: 444.hu)

Egészséges szabadságvággyal és társadalmi vízióval rendelkező, netán önálló cselekvési igénnyel is megáldott felnőtt ember, akinek ráadásul kollektív memóriájában még mindig él egy nem oly távoli, letűntnek hitt kor valamennyi beteg reflexe, egyszerűen nem tarthatja bocsánatos bűnnek, ártatlan óvodások kivezénylését és ilyen megalázó helyzetbe hozását. A szörnyű ebben a produkcióban, hogy kellett hozzá legalább egy ügybuzgó köztisztviselő, akinek a lételeme ez a fajta nyálkás dörgölőzés. És kellett hozzá egy pedagógus, vagy több pedagógus, egy egész óvoda vezetősége esetleg, akik nem merték azt mondani, mint sokan mások, március 15-én, hogy ez már túlzás, ebben már nem vagyunk hajlandóak részt venni.

Nem ismerem a mórahalmi viszonyokat, de van egy elképzelésem arról, hogy a nem leszünk gyarmat előjelű uniós forrásból finanszírozott beruházások átadásán munkaköri kötelességből, mondhatni kötelezően választhatóan kivezényelt hivatali dolgozók, ovisok, sulisok, és parasztkórusok dicsőítik a dicsőítésre szoruló elöljárókat. Hogy ez annyira nem kirívó, és inkább az lenne a furcsa, ha nem így történne. De tényleg: ezek a gyerekek legalább egy hónapig biflázták ezt a számukra semmitmondó, szánalmas szöveget, ahelyett, hogy egyszerűen csak óvódáskodtak volna kedvükre. Ez a nemzeti együttműködési rendszerben fogant oktatáson, nevelésen keresztül megvalósított beteg indoktrináció, rövid- és hosszútávon egyaránt veszélyes, sokkal veszélyesebb, mint az, hogy mennyi pénzt nyúlnak le szemrebbenés nélkül a zsebünkbe nyúlva, a tudtunkkal, a szemünk láttára.

Annyira szomorúak ezek a képsorok, hogy nehéz visszafogni az indulatokat. Elnézve azokat a kéjesen mosolygó, kielégült fejeket, az embernek ökölbe szorul a keze. Pedig belegondolva e gyerekek szüleinek helyzetébe, még azt is el tudom képzelni, sokan nem is értik a történet tragikumát. Lehet, hogy nem értik miért szentségtörés, hogy a gyerek nem a sárgarigóról, a pitypangról, vagy Micimackóról énekel otthon játék közben, hanem a nálunk sokkal okosabb, nagylelkű kormányablakról. Mert lehet, hogy azon törik a fejüket, vajon meddig lesz még közmunka, meddig kap még a gyerek enni napi háromszor, és mi lesz, ha már se közmunka, se étkezés nem lesz? Nem felmentést akarok keresni e gyalázatos produkció közvetlenül, vagy közvetetten érintett szereplőinek, mert nincs felmentés. De annyira összetetten reménytelen ez az egész, hogy könnyű lelkiismerettel nehéz rámutatni a cinkosokra, a bűntársakra, és a hóhéraira ennek a megalázott, majomparádénak használt generációnak.

De tudjátok mit? Valahogy mégsem akarom elhinni, hogy ezek a szülők, pedagógusok, köztisztviselők egy emberként, önként, dalolva vonulnak ki ünnepélyes pártrendezvényekre. Minden porcikám tiltakozik ez ellen az aljas idomítás ellen, a lélek és a szellem ilyetén megtörése ellen. Nem tudom elfogadni, hogy vannak emberek, akik némi szánalmas alamizsnáért cserébe ehhez adják a nevüket.

Ha belátható időn belül nem fújunk visszavonulót ennek az álnok rezsimnek, akkor nem csak ezeknek a gyerekeknek, de e gyerekek unokáinak sem lesz esélyük emberhez méltó életet élni. Marad csak a Fidesz. A parasztkórus. És a politikai pedofília.