Elmentem ma orvoshoz...igen, ez már önmagában csoda, de most nem ez a lényeg. Beutalt ultrahangra, leballagtam időpontot kérni. Azt mondták, hogy augusztus 15-éig betelt minden időpont, későbbre pedig még nem adnak. Megkérdeztem, mi az oka annak, hogy ennyire telített, nem tudom elképzelni, hogy ennyire előre....na megkaptam a választ. Meg van határozva, hogy naponta hány vizsgálatot végezhetnek. Tehát idő lenne, nem is orvoshiány az ok, hanem...és ismétlem, amit mondtak: NEM ÉRI MEG TÖBB VIZSGÁLATOT VÉGEZNI. Érted? Fizetem évtizedek óta a TB-t, és a pofámba vágják, hogy nem éri meg a vizsgálat...közben épülnek a stadionok. Még mindig azt állítjátok, hogy fasza ez a kormány? Szerintem rohadjon meg.

A fenti felháborodott poszt tegnap jött szembe velem a közösségi oldalak egyikén, és valószínű, hogy ha a közeli hozzátartozóim körében nem lenne senki, aki kísértetiesen hasonló helyzetben van, akkor nem jutok el odáig, hogy billentyűzetet ragadjak, és leírjam mit gondolok erről a képtelenség határát súroló esetről. Ha nem tudnám - ha nem is saját bőrömön tapasztalom - milyen az, amikor valaki hónapok óta gyötrő fájdalommal kel és fekszik, amelynek okát legfeljebb egymásnak ellentmondó röntgenfelvételekből, a háziorvos ingerült magyarázataiból, vagy az interneten fellelhető információkból kénytelen önmaga megnyugtatására kikövetkeztetni, akkor talán nem tartom olyan fontosnak belegondolni mit is jelent az, hogy "nem éri meg több vizsgálatot végezni".

A különböző betegségek diagnosztizálásához elengedhetetlen, pár perces (!) ultrahangos vizsgálatokra a jó magyar emberek heteket, hónapokat, akár fél éveket kénytelenek várni. Nem ritkán elviselhetetlen fájdalmak közepette. Azért, mert a magyar egészségügynek nem éri meg naponta több vizsgálatot elvégezni, mint amennyit. Ha nem emberi életekről lenne szó, ha csak arról beszélnénk, hogy a londoni járat öt órát késik, akkor talán szó nélkül hagyhatnánk a történetet. De sajnos itt egy páratlanul jól teljesítő ország páratlanul vérlázító, az ígéretek dacára is egyre súlyosabb gyakorlatáról van szó. És nem érdekel, hogy Angliában vagy Svédországban rosszabb a helyzet, sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy a várólisták az elmúlt nyolc évben is várólisták voltak, és tény, hogy a mennyezetről potyogó vakolattal, a higiénia gyakran teljes hiányával, a gyógyítás pusztuló és lepusztuló körülményeivel és helyszíneivel már megtanultunk együtt élni. Azzal viszont igen nehéz, hogy egy életet mentő ultrahangos vizsgálat nem fér bele.

És persze azt is értem én, hogy tekintélyes borítékok ellenében tegnapra is van időpont, értem azt is, hogy a tekintély és befolyás önmagában is elegendő ahhoz, hogy valakinek egyik percről a másikra pontos képet fessenek idült hasnyálmirigy-gyulladásáról és a gyógyulásról, de a tb-fizető, azonban a soron kívüli szolgáltatást megfizetni nem tudó emberek országában lassan törvényszerű, hogy várni kell, és remélni, hogy hátha nem lesz túl késő. Úgy tűnik, hogy a csilli-villi stadionok árnyékában kórosan alulfinanszírozott magyar egészségügy számára sokkal nagyobb biznisz gyógyíthatatlan betegeket kezelni, mint gyógyítható betegségeket időben felismerni.

Tanulság? Körülbelül ennyit érünk mi, magyar emberek az egészségügyi rendszernek. Várni kell, tűrni kell, és megtanulni élni a fájdalommal. Ámen.