Olvasom, és nem hiszek a szememnek: három egész nap telt el, amíg a magyar kormánynak eljutott az agyáig, hogy pénteken, azaz pontosan három nappal ezelőtt elhunyt Jancsó Miklós, minden idők egyik legnagyobb magyar filmrendezője. Arctalan ellenségekkel folytatott nemzeti kultúrharcaink közepette, az Emberi Erőforrások Minisztériumának 3, azaz három egész nap kellett ahhoz, hogy a hétvége okozta munkaszüneti állapotot leküzdve, hétfőn nagy nehezen és kényszeredetten kinyögje: „Az életének 93. évében elhunyt művészt az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti, az elhunyt családjával közösen gondoskodik Jancsó Miklós temetéséről".

Semmi méltatás, semmi fölösleges duma. Ennyi. Jancsó Miklós halála, vagyis egy kétszeres Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas, cannes-i, velencei életműdíjas, világszerte elismert rendező halálának híre Magyarországon - a kultúra Kerényi Imrék, Fekete Györgyök, vagy Andy Vajnák általi nemzeti alapokra helyezésének, és megtisztításának idején - tabutéma. Tabutéma a kormány, a kisebb és nagyobb kormánypártok számára, amelyek hangosan hallgatnak a kortárs magyar kultúra egyik legnagyobb ikonjának elvesztése kapcsán. Valamennyiünk szégyene, hogy miközben a világ számos pontján terjedelmes nekrológokban búcsúznak a legendás magyar filmestől, a nemzeti ügyek kormánya a hétvégét ünnepelte, és nem ért rá Jancsót méltatni. És úgy egyáltalán bármit kipréselni magából.

Cinikus, hogy ez ugyanaz a kormány, amelynek hétvégi örömünnepébe viszont simán belefért az isten tudja hányadik rezsicsökkentés bejelentése, a legendásan gyűlölt politikai ellenfél korrupciós ügyleteinek pellengérre állítása, a felcsúti faluház miniszterelnöki kampánybeszéddel feltuningolt ünnepi átadása, vagy az ónos eső okozta természeti katasztrófa iránti kormányzati aggodalom szétterítése a médiában. Logikus, nem? Jancsóból nem lesz újabb négy éves mandátum, a kozmopolita, nemzetéről sajátos stílusban gondolkodó művész halála szóra sem érdemes.

Pedig az a nagy büdös helyzet, hogy Jancsó Miklós művészetét lehet szeretni, vagy nem szeretni, egykori nézeteivel egyet lehet érteni, esetenként fel is lehet rajtuk háborodni, sőt, el lehet őket ítélni, de semmilyen körülmények között nem lehet zárójelbe tenni életművét. Főleg akkor nem, amikor az életmű végére visszafordíthatatlanul pont kerül. 

Gyomorforgató, hogy három nap késéssel saját halottunknak tekintjük, és egy szűkszavú, csatolt életrajz kíséretében a világ tudtára adjuk, hogy mi is hallottunk már róla itt az Emmi háza táján. Ugyanis - még egyszer mondom - teljesen közömbös, hogy az egykori alkotó, művei által explicit módon, vagy esetenként ki nem mondottan milyen politikai vonalat képviselt, és hogy ez hogyan illeszkedik, vagy konkrétan nem illeszkedik a nemzeti kultúrharcban élen járó kormány egészségesnek vélt világszemléletébe.

Ez nem kicsinyesség, nem pitiánerség, hanem undorító, felháborító, de leginkább nemzetietlen húzás. Szégyellem magam ezért a minősíthetetlen gesztusért Jancsó Miklós emléke előtt, az előtt a fél évszázadon át alkotó művész előtt, akire minden bizonnyal akkor is emlékezni fog a világ, amikor Németh Szilárdok, Selmeczi Gabriellák, vagy Orbán Viktorok neve az össznemzeti felejtés jótékony homályába merül. Talán ez az egyedüli dolog, ami pillanatnyilag vigasztalhat, bár tény, hogy a magyar kultúra fent vázolt, politikai megfontolású arcul köpése fölött igen nehéz napirendre térni.

Művész úr, bocsásson meg nekik, nem tudják mit cselekszenek!