Amikor pedig az Európai Unió egy újabb igazságtalan támadásra készült a rezsicsökkentés miatt Magyarország ellen, betört az országba az évszázad dunai árhulláma, és a magyarok két heti szakadatlan küzdelem során legyőzték a természeti csapást. (...) Ma már tisztán látni, hogy ez fordította meg a lelkekben a már feladás felé araszoló érzéseket. Ez hozta meg a lelki fordulatot, ez hozta meg a győzelmet. Ezután elhittük, hogy amit eddig elvégeztünk, nem volt hiábavaló. És valóban (…), jönni is kezdtek sorban a látványos gazdasági eredmények. Jó érzés, hogy végre annyi év után nyugodtan, kellő mértéktartással, arányérzékünket megőrizve (…) arra gondolhatunk, magunk is elhihetjük, volt értelme a küzdésnek.
Ha nem is könnybe lábadó szemmel, de legalább elképedéssel vegyes megütközéssel olvashattam el újra meg újra Orbán Viktor pénteki, idei évre vonatkozó, a fenti elképesztő logikára épülő számvetését, amelyet a a Polgári Magyarországért Díj átadóünnepségére időzített. Nem kizárólag azért, mert egyúttal azt is megtudtam, hogy a két eddigi lehengerlő sikeren felbuzdulva Rogán Antal már a harmadik rezsicsökkentésen dolgozik (irgalmazzon nekünk a rezsicsökkentés úristene) hanem mert a magyar emberek árvízkor tanúsított példás összefogásának a megtámadott, de a testünk árán is megvédelmezett rezsicsökkentés győzelmével való ilyetén cinikus összemosása legvadabb álmaimat is felülmúlta. Mégis mi köze egyiknek a másikhoz, miniszterelnök úr?
Abba már régen beletörődtem, hogy nincs annyi rezsicsökkentés, amit ez a kormány újabb és újabb mandátumokért cserébe ne volna hajlandó a szájára venni, már csak azt nem értem, hogy miért is nem jut minden hétre egy újabb rezsicsökkentés, ennyi erővel a választásokig elérhetnénk a csillagos eget is akár. Venezuela éppen elég messze van ahhoz, hogy az áramon és távfűtésen havonta megspórolt pár ezerből boldogan, hálásan és öntudatlanul berúgjon a magyar proletár anélkül, hogy akár egyszer is végiggondolná, hová vezet az árak merev állami ellenőrzése. Én viszont Orbán Viktor eszméjének futását követve, végiggondoltam: jön majd az újabb mitikus, istenek által küldött árvíznek eladható természeti katasztrófa, amellyel a közműszolgáltatások romló színvonalát, az eléggé valószínűnek tűnő kimaradozásokat röhögve meg lehet magyarázni a gátról. Hogy mikor éppen meg akartak támadni minket ezek az idegen szívű, EU által irányított közműcégek, az Úr szeme lenézett turulba született magyarságunkra és annak kiválasztott vezérére, és küldte a vizet ide ránk.
Aki szerint amikor rájöttünk, hogy összefogva, vállat a váll mellé téve képesek vagyunk megállítani a természet erejét, minden átfordult bennünk. Ebben az évszázadban - eltelt belőle kemény 13 év - ekkora dunai árvíz még nem sújtott minket. Mekkora nagy igazság ez, miniszterelnök úr! Igaz, hogy március 15-én sem volt még ebben az évszázadban akkora havazás, mint amekkora alatt idén mindenfajta kormányzati, katasztrófavédelmi intézkedés csúfosan alulmaradt. Ha már a számvetés ideje volt, erről is illett volna pár keresetlen szót szólni, nemdebár?
Főleg azért, mert a magyar emberek segíteni akarásával, önfeláldozásával, összefogási készségével már akkor sem volt semmi baj. A lelki fordulat, ha van ilyen, már akkor bekövetkezett, Orbán elvtárs, igaz, hogy az ön kormányának nem sok köze volt hozzá. A lelki fordulat már akkor bekövetkezett, amikor - miközben a kormány sajátjai, legjobbjai (Magyar Hírlap, Echo TV, Széles Gábor) teljesítményét díjazta - a magyar emberek teát osztottak, két kézzel mentettek, helyiségeket tettek szabaddá, szállást és fűtést biztosítottak, élelmiszert, takarót, pelenkát, gyógyszert, ivóvizet adtak, telefonáltak, szerveztek, intéztek. Nem vártak gumicsizmás, szavazatokért és hatalomért a hétköznapi hősöket túlsziporkázni akaró miniszterelnökökre ahhoz, hogy cselekedjenek.
Pedig az a havazás sem volt igazságosabb vagy igazságtalanabb, mint az Európai Uniónak tulajdonított megannyi támadás, amelyet a rezsicsökkentés agymosásával próbálnak éjjel-nappal szavazatokra váltani. Mint ahogy azt sem gondolom, hogy a "látványos gazdasági eredmények" propagandája mögül meg szabadna és meg lehetne feledkezni arról például, hogy négymillió ember nyomorog a létminimum alatt, hogy minden harmadik pénzt kereső polgár minimálbérért dolgozik, vagy hogy a jobbnál jobb gazdasági intézkedések miatt szép lassan London lett a második legnagyobb európai magyar város.
Messzemenően egyet értek azzal, hogy az idei dunai árvízi védekezésben részt vevőket elismerés illeti, nemes dolognak tartom, hogy a Fidesz pártalapítványa, a Polgári Magyarországért Alapítvány nem feledkezett meg ezekről az emberekről. Azt sem esik nehezemre elismerni, hogy a Fidesz kormányzás nagyszerű teljesítményét figyelembe véve, Orbánnak tökéletesen igaza van abban, hogy az idei év legnagyobb sikerének ez a fajta emberi összefogás tekinthető.
Csak hát éppen a "kellő mértéktartás és az arányérzék megőrzése" hiányzik ebből a számvetésnek alig nevezhető miniszterelnöki győzelmi propagandából. Az árvíz fölött aratott népnemzeti siker összemosása az EU által megtámadott rezsicsökkentés mégis kierőszakolt győzelmével, illetve az egyszerű emberek példás összefogásának kormányzati kisajátítása egyszerűen gusztustalan. Ennek a gőgös, önreflexióra képtelen megzuhantságnak semmi köze a magyar emberek összefogásának eredményességéhez. Az van, hogy nincs annyi számjegyű rezsicsökkentés, sem évszázados árvíz, amennyi ezt a vélt vagy valós ellenségekkel állandóan riogató, hatalommániás vezetőt beláthatatlan ideig le tudná nyomni az emberek torkán.
