A hazafiság pedig nem más, mint az erőszak önigazolása - mondá Osar Wilde nem éppen tegnap, és megtörténhet, hogy igazat beszélt. Bár akkor régen, amikor az ilyen és hasonló bölcsességeket leírta, valószínűleg nem sejthette, hogy a kétezres évek elején olyan idők köszöntenek egy kelet-európai nyomorult, de magát igen nagyra tartó kisállamra, amelyek újabb tartalommal töltik meg szavait. A lengyel függetlenség napjára buszozó CÖF bejelentését olvasva, ez jutott eszembe. Nem mintha a mitikus lengyel-magyar barátság ellen bármi kivetnivalóm lenne. Mégiscsak „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát.” Hát ez az.
Hogy harc van. Bayer Zsolték megint harcolnak a békéért. Meggyőződésből és szeretetből. Azért mentek félezren Lengyelországba. Meg hogy viszonozzák a mit is? Azt, hogy amikor hideg szelek fújtak Orbán Viktor feje fölött (nem tudom mikor volt veszélyben az élete, vagy kétharmados kormányzása) idejöttek és felvonultak mellette. Esőben, hóban, fagyban, sárban.
November 11. a lengyel függetlenség napja, ezért a szeretet melegébe csomagolt ügybuzgóság által vezérelve ezek a mélykeresztény fiúk úgy érezték, ott a helyük Krakkóban. Ha már 1918. november 11-én nyerték vissza a lengyelek állami létüket és függetlenségüket. De ha már így alakult, és ha már megint szóba került a Nyugatról érkező gyarmatosítás gondolata, és megint meglebegtették a kollektív ellenség véres kardját a fejünk fölött, tisztázzunk valamit.
Én úgy emlékszem, hogy november 11. egyebek mellett az a nap, amikor hivatalosan, szerződésileg befejeződött az I. világháború. 1918 tizenegyedik hónapja tizenegyedik napjának tizenegyedik órájában. Ez volt az a nap, amikor meghúzták a vonalat, győzteseket és veszteseket hirdettek. Ha nem tévedek, az Osztrák-Magyar Monarchiát a vesztesek padjára ültették akkor, és akárhonnan is nézem ezeket az emberi, területi, katonai, kül- és belpolitikai veszteségeket, Magyarország feldarabolásának ez a nap volt az előszobája. Ezért halkan mondanám, hogy ezen a napon legfeljebb emberi áldozatokra volna illendő csendben megemlékezni, de ez a harsány menetelés nekem kicsit meredeknek tűnik.
Soha nem fogjuk megtudni, hogy Bayeréket pontosan mely 350 lengyel civil szervezet hívta meg Krakkóba együtt ünnepelni a lengyelekkel. Nem tudom, hogy mennyibe fáj a magyar adófizetőknek ez a kegyes, félezres baráti kiruccanás, mint ahogy arra sem derült fény soha, ezek a barátságos lengyelek mekkora nagyságrendű, jobb sorsra érdemes magyar állami pénzekből ünnepeltek Orbánnal március 15-én. Mondanám, hogy politikától függetlenül egy ilyen gesztus valóban jó szolgálatot tehet két nép közötti barátság erősítésének, de a politikától függetlenség ismérve itt eleve megbukott. Bayer Zsolt meggyőződése és szeretete, amelynek nevében már megint gyarmatosítást kiált, és harcot vizionál, nem csupán nem függetleníthető a politikától, de újra szánalmas fényben tünteti fel a békemenetelést. Mint páratlan társadalmi jelenséget.
Ennek a fajta, szeretetként csomagolt összeráncolt homlokú hazafiságnak, amelynek lételeme az állandó háborús célpont létezésének melegen tartása a köztudatban, a latens erőszak önigazolása - ahogy Wilde mondaná - semmi köze azokhoz a keresztényi gyökerekhez, amelyek a CÖF szerint Európában leginkább a magyarok és a lengyelek szívében, lelkében van meg.
Úgyhogy ha egyáltalán van valami, amit ma, az első világháború végének emléknapjának mondani érdemes, akkor az az, hogy háborúztunk már éppen eleget a békéért. Mikor teszed le végre a fegyvert, békemenet? Mikor lesz vége ennek az állandó menetelésnek? A hazafiság sokunk szerint valami egészen mást jelent.
