„Nem tartom a szakma részének a kritikát. Ők újságírók, akik a színházra szakosodtak, a színházat csak kívülről látják, annak lényegéhez semmi közük, és egy ilyen átpolitizált világban, mint a miénk, nyilván állást foglalnak. Ők állást foglaltak öt-hat évvel ezelőtt, és a barikádnak nem azon az oldalán állnak, ahol én állok. (...) Ez a borzasztó igazodási vágy, ami a szakmában dolgozó emberekben van, ez a borzasztó megfelelési kényszer, amitől szörnyülködöm, amióta Magyarországra kerültem, és amit nap mint nap tapasztalok, ez szerintem megbénítja a fiatal rendezőgenerációt. Az emberek többsége nem tud a lelkéből alkotni, nagyon kicsi az a sáv, akik teljes mértékben azonosulni tudnak azzal, amit tőlük vár a szakma hangadó, vagy korábban hangadó része, mert azért elég szépen izmosodik a mi világunk is hálistennek. A többség csak magára erőlteti azt a gondolatvilágot, azt a megszólalási módot, amit elvárnak tőle, és ez meg is bénítja őket, és mielőtt megszülethetnének, mint alkotók, addigra megbénulnak és belenyomorodnak ebbe a rendszerbe. (...) Ez a meccs még nem játszódott le, de az első menetet már biztos, hogy mi nyertük, illetve az a gondolkodásmód, amit mi képviselünk."

Szerintem jó lesz megjegyezni ezeket a gondolatokat (is), kedves híveim a mindenkori színház szeretetében. Ugyanis bármennyire groteszk és abszurd, ezek a gondolatok a jelenlegi Nemzeti Színház jelenlegi, folyamatosan rettegő direktorának szájából hangzottak el a Lánchíd Rádió Kettesben című műsorában. Nem mintha sűrűn hallgatnám ezt az adást, de nagyon úgy tűnik, - ha akarom, ha nem - úton-útfélen szembesülnöm kell Vidnyánszky Attila nagy emberbe szorult kisemberi zsörtölődéseivel, amelyeknek hallatán egyre inkább szégyellem magam. Magánemberként, színházszerető emberként, nézőként. Akinek persze - ha Vidnyánszkyt kérdezném - valószínűleg semmi köze a színház lényegéhez. 

Itt van ez a jövőbe látó zseni, a Nemzeti még mindig vadonatújnak számító igazgatója. Aki saját bevallása szerint tíz éve haragban áll a magyar kritikusokkal, és mint ilyen, mindig előre tudja, mit fognak írni a rendezéseiről. Vitéz lélek című bemutatkozó alkotása az általa kizárólag szakmai alapon kiérdemelt, semmiképpen nem politikai alapon megörökölt színházban nem az osztatlan siker kategóriájába sorolható. Minden bizonnyal innen a frusztrált morgolódás, a gyerekes siránkozás, a primitív lázadozás.

Nos, ebből kifolyólag nálunk a kritika nem a szakma része. Sem a színházban, sem a politikában, és ha ez így megy tovább, egyre inkább igaz lesz ez a mindennapi életünkre is. Nem tűrjük a kritikát, homokba dugjuk a fejünket, Vidnyánszky e tekintetben önmagába fordult, legrosszabb énünk életre kelése. Szomorú, hogy ez az ember minden egyes alkalmat megragad, hogy nyilvánvalóvá tegye: nem csupán a színikritikusokat nézi le, hanem a nézőket is, és a pályatársakat is megveti. Így lehetséges az, hogy a Nemzeti Színház nemzeti igazgatójának száját büntetlenül hagyták el most is azok a mondatok, amelyek szerint Magyarországon a színikritikusoknak semmi közük a színház lényegéhez. Miért? Mert ez az ember gazdáihoz hasonlóan barikádokban gondolkodik nem csak az életről, de a művészetről, saját művészetéről is. Ahol lehet ezen az oldalon állni, és azon az oldalon állni. És aki nem ezen az oldalon áll, az dilettáns, nem ért hozzá, vagy sötét ideológiák mérgezték meg az agyát.

Itt van egy képmutató módon szörnyülködő ember, aki a lojalitás és ellenségesség primitívvé egyszerűsített sémáiban gondolkodva forgatja a szemét átpolitizált világunkon, és a szakmában dolgozó alkotók, rendezők, művészek megfelelési kényszerének borzalmán. Még egyszer mondom: az az ember teszi mindezt, akinek egy telt házzal működő, különféle emberi és társadalmi konfliktusokat feszegető, sikeres színházat löktek oda eligazgatás céljából. És aki azóta a lekötelezettség kicsinyes hálájától vezérelve, úgy tűnik, elfelejtette, hogy egy rendező-színházigazgatónak mi a dolga. Vidnyánszky elfelejtette, hogy neki az a dolga, hogy rendezzen. És ettől kezdve naivitás azt várni tőle, hogy a kritikákat tartalmukban, és ne bután megelőlegezett elfogultságukban értelmezze. Arról nem is beszélve, hogy én például egy rendezőtől egyáltalán nem várom el, hogy megossza velem, és a széles nyilvánossággal mi a véleménye a kritikáról. Engem az érdekel, hogy újabb és újabb műveivel hogyan reagál, hogyan erősíti meg, vagy cáfolja azt a fránya kritikát. 

Mert persze önjelölt zseniként lehet bárkit rugdosni, megbélyegezni, kirekeszteni, lehet zsörtölődni, és sértődötten elvonulni. Lehet azt mondani, hogy ha rosszat ír a kritikus akkor nem értette meg a nyilvánvaló, egyetlen, igaz és értékes mondanivalót, ha jót ír, akkor meg ő a kevés hozzáértők egyike. A nézőket viszont soha semmilyen körülmények között nem lehet becsapni. A nézők nem a kritikusok miatt járnak, vagy nem járnak színházba. Mi, nézők, valamennyien azzal nyilvánítunk véleményt, hogy jegyet veszünk, vagy nem veszünk jegyet. Vidnyánszky Attila rendezéseire sem azért veszünk jegyet, mert a kritika szerint unalmas, pazar, lebilincselő, vagy éppen sablonos és érdektelen. Egyszerűen oda megyünk, ahol jó színházat kapunk. Mert minket nézőket - akik nem vagyunk a hozzá nem értő szakma része - kizárólag a művészi munka érdekel.

Bármennyire furcsa, mi pontosan tudjuk, hogy kinek mi a dolga ebben az egyenletben, és semmi mást nem várunk el, ami ezen túlmutat. Szerintünk a színházigazgató dolga, hogy színházat vezessen, a rendező dolga, hogy rendezzen, a színész dolga, hogy játsszon, a kritikusé pedig hogy kritikát írjon. Amikor valaki a másikkal kezd foglalkozni, és nem azt csinálja ami a dolga, az szerintünk sajnos gyakran a gyengeség és az alkalmatlanság jele.

A néző néz, lát és dönt. Alig páran lézengtek a Nemzeti Színház első közönségtalálkozóján.

Aki évtizedeket képes úgy leélni, hogy állandó haragban áll a szakmával, a világgal, annak az élete óhatatlanul egy folyamatos box meccs, ahol ki kell ütni az ellenfelet. A színház és a színházcsinálás viszont nem egy végtelenített ökölvívó meccs, ahol halálos ellenfelek/ellenségek (?) egymás ellen irányuló gyűlölete és megvetése a mozgatórugója mindennek. Nem kell megnyerni semmiféle menetet. Elég alázattal végezni a munkát. Ez az, amire egyre kevésbé tartom képesnek Önt, Vidnyánszky úr! Lekezelő és gyerekes kirohanásai egyre inkább elfeledtetik velem, hogy valaha ön egy tehetséges, alázatos színházcsináló ember volt.

fotó: www.borsonline.hu