Ha valami az állam szárnyai alá kerülhet ma Magyarországon, egyáltalán nem érdemes rá mérget venni, hogy a végén esetleg mégsem kerül oda. A feltételes mód csupán a kötelező körökre épülő színdarab elengedhetetlen díszlete. Lehet tovább haladni, emberek. Semmi felháborodás, szájtátás, megbotránkozás. Végre valahára a Pető Intézet is az őt megillető, méltó helyre kerül. Az összes többi mellé. Az állam gondoskodó, atyai keblére öleli. Ideje tudomásul venni, hogy meglepetések márpedig nincsenek, csapdoshatja magát a földhöz Szabó Tímeák egész hada, és a civil társadalom apraja-nagyja, itt egyetlen szempont érvényesül: a Fidesz kormány kénye-kedve.

Mikor az intézmény rektora, dr. Schafhauser Franz egy fél ország együttérzését, és az ellenzék kitartó tiltakozását illedelmesen elutasítva jelezte, hogy az intézmény 2005-től kezdődő gondjainak megoldása érdekében folytatják a már megkezdett egyeztetéseiket a szakhatóságokkal, bírják a kormányzat támogató együttműködését, illetve elhatárolódnak attól és tiltakoznak az ellen, hogy a Pető Intézet nehéz helyzetét megoldhatatlannak és válságosnak állítsák be úgy hazánkban, mint külföldön, számomra egyértelművé vált, hogy a Pető vezetősége (is) Orbánék markából eszik. Hogy fölösleges itt drámázni a mozgássérült gyerekek helyreállítását célzó konduktív pedagógiai módszerekkel dolgozó intézmény szomorú ellehetetlenülése kapcsán, fölösleges azt gondolni, hogy a Pető intézet vezetősége rászorul esetleg a társadalom jóérzésű felének együttérzésére és segítő szándékára.

Ha valakinek illúziói voltak azzal kapcsolatban, hogy mire megy ki ez az aljas, jó pár hete (hónapja?) elhúzódó mizéria, térjen magához: a Balettintézet analógiájára, a Fidesz hatalom valamelyik oszlopos, leendő összeférhetetlensége okán parlamenti mandátumáról lemondani kényszerülő hűséges csahosa kinézte magának a Pető ingatlanait. Nehogy már üres kézzel, csóré seggel kelljen távoznia a tutiból. Úgyhogy.

A történet ennyire triviális, és ennyire földhözragadtan egyszerű. Meg kell vonni/minimalizálni kell az állami támogatást, hitegetni kell a szenvedő alanyt, kiéheztetni, azaz reménytelenül ellehetetleníteni. Majd mikor már az utolsókat rúgja, Superman szerepében színre kell lépni. Konkrétan az államosítás mentőövét diadalmasan meglengetve, nagyvonalúan és rezignáltan közölni: az államosítás az egyetlen járható út. Más módon nem lehet garantálni az intézmény stabil működését. Ehhez lehetőleg el kell menni Münchenig egy világkongresszusra, és egy no name helyettes államtitkárral kell hazaüzenni, mintha egy sokadrangú, kutyát nem érdeklő kérdésről lenne szó. És patetikusan hozzá is kell tenni: megvilágosodtunk, rájöttünk, hogy a Pető-módszer szellemi hungarikum, így természetesen nem lehet senki másé, csak a mienk. 

Szóval ezt is ki lehet pipálni. Egy tollvonással két legyet ütöttünk egy csapásra. Szájba vágtuk az ellenzéket, már amúgy is nagyon idegesítő volt a rinyálás azzal az 500 millával. Másfelől rátettük a kezünket megint valamire, ami csak a mienk lehet. Mert az ország vagyona tetszőlegesen felosztható. Akármekkora társadalmi felháborodás mellett is.

Igen, mégis demagóg leszek, mert gusztustalan ez az egész. A templomépítések kormánya példának okáért milliárdokat juttat egyházi intézményeknek, és 600 millió is simán kerül a felcsúti kisvasútra, hogy Viktorkának legyen meg a játékszere. A stadionokat és a többi aljasságot most hagyjuk. És erre a nemzetközi hírnevű, beteg gyerekekkel foglalkozó intézményre nem jut 500 millió??? Csak azért, mert azt az ellenzék akarta? Mert fogyatékkal élő gyerekek gyógyítása nálunk politikai ideológia kérdése?? Igen. Inkább államosítjuk a Pető Intézetet, hogy szakmailag inkompetens, csinovnyik barátaink legyen hol pöffeszkedjenek.

Szégyen és gyalázat.