Akinek egy közép-európai nyomorult kisállam miniszterelnökeként minden idejét a háborúzás veszi el, attól semmilyen formában nem értelmes elvárni, hogy legalább szabadidejében kormányzással is foglalkozzon. Aki rezsit csökkent azért mert mondjuk képtelen az európai színvonalhoz legalább közeledő bérezési rendszer feltételeit megteremteni, aki a szakértelme hiányát olcsó demagógiával próbálja éjt nappallá téve álcázni, annak bizony minden napja harc és háború.
Elnézve a Kötcsei Polgári Pikniken összegyűlt válogatott népséget, de leginkább figyelmesen olvasva az elhangzott csatakiáltások között, egyre világosabb, hogy Magyarországon, a konszolidáló diktatúra megálmodói eldöntötték: a magánszféra legfeljebb az üdvhadsereg szerepét töltheti be. Újabb hosszú lejáratú, egyértelmű üzenet a piaci szereplőknek: ez nem az a hely, ahová érdemes befektetni, és hosszú távra tervezni.
Kétségünk nincs afelől, hogy 2014 a rezsiharc éve lesz. Perverzitásnak érzem ugyan, hogy időben kapcsolódási pontokat, koherenciát és logikát keressek Orbán Viktor szavaiban, de eszembe jutott a 2011-es évértékelő momentum, amikor a nemzet legnagyobb álmodója 2011-et a megújulás, 2012-t az elrugaszkodás, 2013-at a felemelkedés, 2014-et pedig a gyarapodás évének jósolta. Nem tudom, Magyarország népe mit érzékelt a megújulásból, az elrugaszkodásból, és a felemelkedésből, de (a) jövőre nézve látványosan változott a terv: gyarapodás helyett folyatódik harc.
„Nagy ellenállásra számítok, kísérletet fognak tenni arra, hogy visszaemeljék a rezsiárakat. Fel fognak vonulni velünk szemben a külföldi kézben lévő nagy energiaszolgáltatók és a mögöttük lévő politikai erők is. Nekünk azonban egyszer és mindenkorra le kell zárnunk azt a korszakot, amelyben nyerészkedni tudtak az energiaszolgáltatók az embereken.”
Az elmúlt bő három év legfőbb tanulsága az, hogy ha valami ellen a kormány háborút indított, akkor soha nem okozott gondot háborús eszközöket sem bevetnie. Meghozott intézkedéseinek korlátjául legfeljebb a csillagos ég szolgált. A háborúban pedig az a legszebb, hogy nincs törvény, így a legdurvább eszközök alkalmazása is teljesen elfogadott. A háborúban az a leggyönyörűbb, hogy a valós, de leginkább vélt ellenségekkel való hadakozás, és az erre kiélezett propaganda eredményesen leplezi a gazdasági elképzelések hiányát, a rossz emlékű módszerek újrahasznosításának tényét. Az alaposan kimunkált, hosszú távon életképes gazdaságpolitikát felülírják az azonnali, gyors háborús eszközök. Ami a legfontosabb: ennek szinte semmiféle hatása nincs azoknak a sokaknak a tudatára, akiknek az érdekeire hivatkozva a nagyon kevesek önkényesen háborúba indultak. A gazdasági stabilitás alapkőletétele helyett marad az agresszív kampány gyilkos fegyvere. Ahogy az elmúlt három évben, úgy a kampányfinisig. Naponta. Rendületlenül. Egyre nagyobb hangerővel.
Miután teljesen feleslegesnek érzem újra felsorakoztatni a rezsicsökkentés ellenében eddig már sokak által számtalanszor felsorakoztatott érveket (az árcsökkenést piaci alapon lehetővé tevő beruházások elmaradása, a közüzemi tőke elolvadása, munkanélküliség emelkedése, növekvő költségvetési támogatás szükségessége, stb) talán fontos volna leszögezni: az a miniszterelnök, akinek az alapvető jogok magyarországi helyzetéről szóló elmarasztaló jelentés kapcsán is - Európában nem véletlenül páratlan - rezsicsökkentésének aljas megtámadása jutott eszébe, az minden bizonnyal végigvívja ámokfutó harcát.
Közhely, de ma minden korábbinál nagyobb létjogosultsággal bír az a megállapítás, hogy a politikai célok által vezérelt állami beavatkozásnak rövid és hosszú távon egyaránt súlyos ára van. Kétségem nincs a harc dübörgő folytatása felől, de afelől sem, hogy egy dologban viszont Orbán téved. A külföldi kézben lévő nagy energiaszolgáltatók nem felvonulnak, hanem egyenesen kivonulnak Magyarországról, a mögéjük vizionált külföldi politikai erők meg lazán hátradőlnek és rendelnek egy kávét. Maradnak a profitmentes állami közszolgáltatások, amelyek Orbán-kormányokat túlélve, szépen lassan csődbe viszik az országot - és az állami költségek áthárításának jól ismert mechanizmusa szellemében - a zembereket is rakásra. Ördögien kieszelt csapda ez a kormányváltásra készülődő baloldal megszüntetésére: a demagóg ígéretek ellen az észérveknek, a külföldi tulajdonosok mindenáron kiűzésének érzelmi manipulációjával szemben a perspektivikus gondolkodásnak esélye nincs. A rezsi pár ezres csökkenésének másik oldalán a banki költségek ennek többszörösét jelentő tételeit, az útdíjjal egyenesen arányosan növekvő élelmiszer árakat találnák mindazok, akik az idegenek kiűzésének gyönyörűsége mögé hajlandóak volnának betekinteni. Rájöhetnének, hogy a piactagadó kommunista gazdaság árnyéka vészjóslóan vetül szeretett Magyarországuk fölé, ahol egy önkényes kormány feljogosítva érzi magát a magánszféra profitjának méricskélésére, és ellentmondást nem tűrő eltulajdonítására. Így aztán az ellehetetlenített, állami támogatásra szoruló cégek a magyar emberek pénzét kapják saját pénzükért cserébe. Jó buli, nem?
"A 2014-es választásnak számos tétje van, de az emberek szempontjából a legfontosabb a rezsiharc" - mondja Orbán. Nem tudom mennyien hiszik el jövőre, hogy az életüket, jólétüket és jövőjüket kizárólag a rezsicsökkentés sikere képes szavatolni. Ha a fent vázolt kérdések már most nem volnának annyira tragikusak, mint amennyire azok, akár mosolyoghatnánk is azon, hogy Kádár legvadabb álmait Orbánnak sikerül valóra váltania. Ezzel szemben a jelenlegi kormány halottak által is lelkesen támogatott rezsicsökkentésével, Orbán Viktor sokadszorra meghirdetett örökzöld harcával kapcsolatban leginkább ez a gondolat tűnik helytállónak: "A háború barbárság, nem pedig eszme. Rablás, fosztogatás, erőszak, gyilok. Veszett pszichopaták vérbálja. Rablórevü, pusztítás-show." Ha Orbán jövő évet is átívelő rezsiharca, szimbolikus háborúja szavazatokban mérve eredményes lesz, biztosak lehetünk abban, hogy kő kövön nem marad e polgári piknik-kormány után.
