Van abban néminemű nemzeti(!) perverzitás, hogy a magyarság határokon átívelő, közjogi egyesítésének hevében a magyar állam keblére öleli immár azokat a románokat is, akiknek „elmagyarosított” felmenői anno, a trianoni békeszerződés következményeként - román nemzetiségükre büszkén - ünnepelték Erdély Romániához csatolását. És akik most, a kanadai vízum elérhetetlenségébe, illetve az angliai hatóságok barátságtalanságába beletörődve gondoltak egy merészet. Olcsó is, egyszerű is, olyan nincs, hogy a református papot ne lehetne meggyőzni a levéltári kutatómunka magyar állampolgársággal kecsegtető hasznáról, és mert nyilván „mindenkinek van egy nagyszülője, akit annak idején elmagyarosítottak” alapon, miért ne lehetne az elmagyarosított románból nemzetegyesített magyar?

Bevallom: az én nyugodt álmaimat egyáltalán nem fogja megzavarni, hogy a magyar kisebbséggel kapcsolatos, sajátos percepcióiról történelmi távlatokban is híres mindenkori román kormányok egyikének minisztere, vagy egy kifejezetten magyarellenes politikusa is kérvényt nyújtott be a magyar állampolgárság megszerzésére. Nem esem bele a kétségekbe, nem botránkozom meg, és másoknak sem javaslom ezt.

Viszont. Igencsak diszkrét bájt kölcsönöz a dolognak, hogy  ezért  a - szimbolikus jóvátételi gesztusként kommunikált, ám a fenti ábra szerint mára igencsak „híg lére eresztett” etnikai méricskélésen alapuló - sikertörténetért felelős, nagy célokért élő miniszterelnök-helyettes immár lassan négy éve tartó ájtatoskodásának tárgyáról kiderült: ez sem egészen az, aminek látszik. A magyar állam „nagyvonalúsága” (?) a Trianoni határok fölött egykor táncot lejtő felmenőkkel rendelkező románokkal szemben legalábbis érdekes fénybe helyezi (ha nem relativizálja) a könnyített magyar állampolgárság megszerzésének szimbolikus jelentőségét azok esetében, akiknek egész élete tört ketté azáltal, hogy az országhatárok megvonása nem követte a nyelvi/nemzetiségi határokat.

Sírva röhöghetnénk, ha nem kellene röhögve sírnunk azon, hogy az összesen 12 ezer máramarosi és avasi román által benyújtott magyar állampolgársági kérelemből alig harmincat utasítottak el azért, mert a kérvényező nem tudott magyarul. Nem tudom hányan láttak már avasi románt életükben, nem tudom hányan tudják, hogy Máramaros megyében a magyarság aránya a 10%-ot sem éri el (a térségben összesen mintegy 30 000 kérelmet nyújtottak be), de azt nem nehéz belátni: a magyar az, aki magyarnak vallja magát öndefiníciós képlet ebben az esetben annyira nem alkalmazható. A statisztika persze szívderítő. Amellett, hogy ilyen tempóban Semjén Zsolt beígért félmillió honosítottja flottul-lazán összejön, öröm és boldogság, hogy 12 ezer románból  11 970 beszéli a magyar nyelvet. Legalábbis erre lehet következtetni annak ismeretében, hogy a törvény szerint a honosítási kérelem átvételekor az illetékes hatóság (zömében konzulátus, a Demokrácia Központok „szűrőjén” átmenő kérelmeket ugyanis itt veszik át) emberének ellenőriznie kell, tud-e a kérelmező magyarul. Lehetőleg írni és olvasni egyaránt. Ilyenkor elvileg ki kellene derülnie annak, hogy a derék román ember, akinek magyar szomszédja merő barátságból megírta a honosítási dosszié teljességéhez elengedhetetlenül szükséges önéletrajzát ékes magyar nyelven, tulajdonképpen megszólalni sem tud annak az országnak a nyelvén, amelynek gyorsított ütemben állampolgára kíván lenni.  

Vajon mit szól mindehhez „Csakazértislovon” Semjén Zsolt? Aki szerint

Nagy célokért érdemes élni. Megjegyzem az se volt kis cél, hogy Szent Istvánt szentté avassák Bizáncban. 1054 óta nem történt ilyen. De megtörtént, és szerepem lehetett benne. A nemzetet közjogi értelemben egyesítettük, ahhoz pedig, hogy határon túli honfitársaink meg is éljék a magyar állampolgárságukat, két dolgot szükséges biztosítani: útlevelet a zsebbe és szavazni a választásokon. Az első kipipálva, s jövő tavasszal a második is meglesz. Itthon is jól állunk: a magyar Országgyűlés kilencvenhét százalékos többséggel fogadta el az állampolgársági törvényt. Mára a magyar belpolitikában nincs vita sem a kettős állampolgárság, sem a szavazati jog kérdésében.

Én egyáltalán nem látom ennyire optimistán a helyzetet, és nem is tudok mit kezdeni ezzel az öntömjénező, küldéstudatban tocsogó szerénytelenséggel. A határon túli magyarokkal szemben továbbra is valósan létező negatív sztereotipizálást, és az ellenséges indulatkeltést, a „milyen alapon szavaznak itt olyanok, akik nem itt adóznak” lebutított bizonyosságának visszatérő motívumát most rossz értelemben emeli négyzetre ez a nem kicsit meglepő leleplezés. Tudniillik az, hogy illetéktelen zsebekbe illetéktelen útlevelek kerülnek.

Ugyanakkor a teljesen indokolatlan hisztériakeltés helyett, szögezzük le: nem azért tartozik a szóra érdemes kategóriába ez a kis határokon átívelő, szívmelengető történet, mert a Kanadába, USA-ba vágyó román etnikumú személyek szavazati jogukkal szeretnének élni, és ezért folyamodtak a magyar állampolgársághoz. Bármilyen hihetetlen, Gyurcsány 23 millió románja nem fogja lerohanni Magyarországot sem a jobb megélhetés, sem a politikai döntésekbe való beleszólás szándékával. Még csak az sem igaz, hogy ezeknek az avasi románoknak egyáltalán semmi közük nincsen Erdélyhez vagy Magyarországhoz, hiszen valahányadik ágú felmenőjük igen nagy valószínűséggel az egykori magyar királyság azóta elszakított területén született. Ettől még a kanadai, amerikai vízummal felérő magyar útlevél iránti ellenállhatatlan vágy senkit nem tesz magyarrá akkor, amikor a nyelvtudás törvény által előírt kötelező követelményéről megfeledkezve boldognak-boldogtalannak -beleértve véres szájú magyarellenes román politikusnak is, ha éppen úgy adódik – állampolgárságot ítél minden idők legnemzetibb magyar kormánya.

Nem tudom, mennyire számít tömegnek 12 ezer máramarosi-szatmári román, de ha Romániában két megyében ekkora arányú a magukat büszkén magyarnak valló románok aránya, akkor inkább nem gondolnék bele abba, mekkora hibaszázalékkal dolgozik a nemzet közjogi egyesítésének a Kárpát-medence-London-Torontó tengely mentén elnyúló rendszere.

Nem akarok nagyívű következtetéseket sem levonni ebből a szánalmasan megmosolyogtató sztoriból, de korrupciós hagyományokkal rendelkező országokban a hatósági személyek „jóindulata”, úgy értem, megvesztegethetősége (jó esetben csupán munkaundora, igénytelensége, hozzá nem értése, felületessége) képezheti a legkézenfekvőbb magyarázatot arra, hogy – miközben a legfrissebb népszámlálási adatok tükrében az erdélyi magyarok igencsak híjával találtattak,  miközben tíz év alatt Szatmár és Máramaros megyében összesen közel 47 ezer magyar tűnt el – a máramarosi-avasi románok magyar nyelvtudása ennyire jól teljesít. Ha ez így megy tovább, jövő március 15-én érdemes lesz Nagybányára is lóháton bevonulni, Semjén úr!

Nem lábjegyzet: Igaza van az „elmagyarosított románnak” mikor azt mondja, olcsó is, egyszerű is, és még a hülye is képes megtanulni az állampolgári eskü szövegét, mint egy verset. Talán annak is igaza van, aki szerint ez a köpönyegforgató román népség már megint élelmesen megtalálta a kiskaput, amivel Kanadában jobbra fordíthatja a sorsát. De ugye nyilvánvaló, hogy a kiskaput megtalálni csak ott lehet, ahol van kiskapu? Viszont leginkább arra lennék kíváncsi, mit gondol, mit érez a 96 éves Szentkirályi Zoltán bácsi, amikor 60 évvel fiatalabb, magyargyűlölő szomszédja, Rus Dumitru, meglobogtatja magyar útlevelét a kerítésen keresztül? És mit gondol erről Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős tárca nélküli minisztere?