Szégyelljük magunkat!
H_A Címkék: közbeszéd temetés Orbán Viktor Horn Gyula2013.07.08. 17:26
Azt mondják, temetésre az megy el, aki meg akarja adni a végtisztességet a halottnak. Nincs rá illemszabály, de ahogy jó esetben az ember ösztönösen tudja, hogy ilyenkor mit szokás felvenni, úgy némi sejtése lehet(ne) arról is, hogyan kell viselkedni. A temetés nem látványosság, nem egyéni vagy csoportos akciók véghezvitelére, különböző vélemények, esetleges sérelmek kinyilvánítására alkalmas helyszín és időpont. Bármilyen furcsa, a temetés nem azokról szól, akik gyászolnak, hanem arról, akit gyászolnak.
Július 8-án katonai tiszteletadás mellett több ezren vettek végső búcsút Horn Gyulától, a Magyar Népköztársaság utolsó külügyminiszterétől, aki 1994 és 1998 között a harmadik magyar köztársaság harmadik miniszterelnöke volt. Attól a kis nagy embertől, akinek életéhez a pufajkás múlt ugyanannyira hozzátartozott, mint a a keletnémet menekültek előtti 1989. szeptemberi határnyitás. Az egyetlen olyan magyar politikustól, akiről életében utcát neveztek el. Aki sokan másokkal ellentétben semmit nem titkolt a múltjából, hanem őszintén szembenézett azzal. Aki előtt következésképpen ma Európa jelentős része is fejet hajtott. Aki történelmi léptékű (megbocsáthatatlan?) tévedése tudatában, és pont ezért mégiscsak igyekezett valamit jóvátenni abból.
Olvasom, hogy a temetési beszédek után, amikor a díszvendégek főhajtással rótták le kegyeletüket a koporsónál, Orbán Viktor neve hallatára a sír körül álló tömeg egy része jól hallható fújolásban tört ki. Bevallom, a hír mélységes medöbbenéssel tölt el. Úgy gondolom, elkeserítően szomorú mozzanata ez egy kétségtelenül vitatott, ám szellemiségének egészét szemlélve megkerülhetetlen jelentőségű magyar államférfi egyébként kegyeletteljes végső tiszteletadásának. De ami sokkal durvább: annak a meghasonlott közéleti-társadalmi lelkiállapotnak is szánalmas keresztmetszete, amely mindennapjainkat jellemzi.
Mert bárhogyan is lenne, akárhogy is értékelnénk a halott múltját, bármely oldalán is állnánk az ideológiai barikádnak, és teljesen függetlenül attól is, hogy követendő, vagy elrettentő példaként tekintünk politikai tevékenységére, szerepvállalására: Horn Gyula temetése nem lehetett volna a jelen politikai erőviszonyaiból fakadó személyes, vagy éppen kollektív vélemények, adott esetben sérelmek kinyilvánításának helyszíne és időpontja. Az Orbán Viktor személyével és/vagy miniszterelnöki ténykedéseivel kapcsolatos ellenérzések megfogalmazásának egyáltalán semmi keresnivalója nem volt ezen az eseményen. Horn Gyula temetése semmilyen körülmények között nem lehetett volna összefüggésbe hozható a regnáló hatalommal szembeni indulatok kifejezésével. És mégis. Egyesek úgy gondolták, hangot kell adniuk azoknak a politikai fogantatású frusztrációiknak, amelyek a mindennapokban valahol mélyen szunnyadnak. És amelyek ma, az eseményhez teljesen oda nem illő módon, gusztustalanul törtek a felszínre.
Nem tudom, tisztában vannak-e ezek az emberek azzal, hogy ez a minősíthetetlen Orbánra fújoló gesztus nem csupán Horn Gyula emlékével szemben méltatlan. Hogy nem csupán a kegyelet virágait elhelyező jelenlegi miniszterelnökkel szemben elfogadhatatlan. Mert ma, néhány óra erejéig legalább teljesen közömbös lehetett volna az, hogy a Horn szellemiségével szimpatizálóknak mi a véleményük Orbán Viktorról és politikájáról. Mert a temetés nem Orbán Viktorról, és nem is a tőle más nézeteket vallókról szólt, hanem kizárólag a halottról. Pontosabban: kellett volna szólnia. Ha egyesek nem aktuálpolitikai indulataiknak kívánnak ilyen vállalhatatlan módon hangot adni.
Ebben a tekintetben mindannyiunk szégyene, hogy a másik ember tisztelete, a morális alapon minimálisan elvárható, megfelelő pillanatban oly üdvös hallgatás képessége kiveszett a napi politikai (és hétköznapi) kommunikációból. Mert ami egy futballmeccsen elmegy, és ami egykor (nem mellesleg Horn Gyula miniszterelnöksége idején) csupán a szélsőséges politikai diskurzusokban volt fellelhető, ma mindennapjaink szerves részévé vált.
Ha már egy temetésen is képtelenek vagyunk félretenni politikai ellenfeleinkkel szembeni indulatainkat és letenni a fegyvert, semmi mást nem teszünk, mint azt az értelmetlen, parttalan, valós alapot nélkülöző, demagóg szabadságharcot legitimáljuk, amely a társadalom különböző csoportjait nem egymás egyenrangú ellenfeleivé, hanem halálos ellenségeivé teszi.
