hacsaknem

Brüsszel igazságtalan és visszaél a hatalmával Magyarországgal szemben. Ez Orbán Viktor habzószájú demagógiájának vezérmotívuma, primitívvé silányított retorikájának szimbolikus csatakiáltása, amelyet 3 év alatt oly tökéletessé fejlesztett, hogy nyugodtan hátradőlve készülődhet az újabb négy évnyi kormányzásra. Ezt kajálja ma kétpofára Magyarország, és az sem zavarja, hogy a háttérben, de nem ritkán okosan a reflektorfénybe irányítva, érik a jobb és szélsőjobb összeborulásának ördögi gyümölcse.

Orbán Viktor hétfői parlamenti alakítása minden kétséget eloszlatott arra nézve, hogy mi készül itt a szemünk láttára. Az azonnali kérdések órája kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a Jobbik által feldobott magas labdákat egyenként, öntelten és kajánul vigyorogva, a parlamenti patkó kormánypárti részlegének elismerő tapsikolása mellett, Orbán Viktor sokadszorra learathassa a nemzetét gyarmati sorsból kiemelő vezérnek járó babérokat.

Két nappal a túlzottdeficit-eljárás alóli kikerülésről szóló EB-döntés előtt, Orbán nem hagyta ki az újabb beszólás hatalmas ziccerét. Teljesen mindegy, hogy árvízveszélyről, Magyarország szuverenitásáról, a devizahitelesek helyzetéről, a kisvállalkozások hitelezéséről, vagy a cigánybűnözésről kérdezik, Orbán képes eljátszani Móricka szerepét. Akinek mindenről mindig ugyanaz jut eszébe. Mindössze méretes pofa és a Magyarország jobban teljesít-féle pökhendi arrogancia kell hozzá.

Adatok és konkrétumok hiányában mindig kéznél van a nyolcévnyi szocialista semmittevés fegyvere, az Európai Unió igazságtalansága, a kettős mérce, és Brüsszel hatalommal való visszaélése. És a jó magyar ember még mindig nem unja, és nem néz a paranoid hatalommániás böfögés mögé. Pedig ha megtenné, minimum felháborodna azon, hogy a vérben lehet még mindig gyurcsányozni, elmúlt nyolcévezni, miközben pofánkbaröhögő impertinenciába burkoltan, az EU-val folytatott következetes szabadságharc leple alatt épül a Fidesz hűbérrendszere: a talpnyalóknak elvtársi alapon kiosztott trafikokkal és földbérletekkel, a csókos Simicska-birodalomnak úton-útfélen leeső, milliárdos nagyságrendű megrendelésekkel, a valamikor független intézmények vezető pozícióiba ültetett lojális pártkatonákkal.

A parlamenti ülésterem falai között Orbán nyíltan összekacsintott a magas labdákat feldobó Jobbikkal, kedélyesen egyetértettek és kiegészítetették egymás gondolatait. (Z. Kárpát Dániel: a Jobbik minden lépést értékel és támogat, Orbán: Jobban teljesítünk, mint korábban, de egyetértek, még nem elég jól, egyúttal a jobbikosok támogatását és jobbító javaslatait kérte a megoldások keresésében, stb.) Kommunikációs és metakommunikációs értelemben egyaránt. Tulajdonképpen semmi nem történik, feleim, csak az, amit már régóta elég sokan vizionálnak. Az Európai Unió minket gyarmati sorsba dönteni kívánó igazságtalansága a közös nevező, amelynek termékeny talaján növekszik szép nagyra a Fidesz-Jobbik együttműködés barackfája. Amelynek egyelőre még csak körvonalazódó árnyéka egyúttal azt is eltakarja, hogy a Jobbik kiváltságát képező buzizó retorikát fideszes udvari bolondok vállalják fel úgy, hogy Vonáék szeme sem rebben, hogy a magyar nemzet kulturális szabadságharca részeként definiált, a kereskedelmi médiumok megregulázásának jobbikos javaslatát a Fidesz emeli törvényerőre. Így néz ki az egy tőről fakadó szabadságharcos eszme politikai tőkévé kovácsolásának alapvetése.  

Ezek azok a hálás vonatkozások, amelyek összekötnek, ápolnak és eltakarnak. Mindent és mindenkit, ami és aki jobbtól a szélsőjobb fele vezető tengelyen, a nemzetféltés különböző, ám harmonikusan egymásba simuló hőfokain egymás mellé állítható. Ahol a gyarmatosítási demagógia önmagát folyamatosan cáfoló retorikájába egyidőben beleférnek a nemzetért vívott, az erkölcsi és gazdasági válságban fetrengő Európának nem engedő  küzdelem misztikus szólamai, de az európai értékek iránti elköteleződés ellentmondást nem tűrő zöngéi is. És a jó magyar ember még mindig nem unja, és nem néz a paranoid hatalommániás böfögés mögé. Hogy miért nem esik soha egyetlen szó sem a saját felelősségről, hogy hogyan lehet három év kétharmados ámokfutásának sikertelenségeivel kapcsolatban még mindig a szocialistákkal takarózni, miként lehet az, hogy valaki aki állandóan ekézi az EU-t mégis odatartja a markát, ha pénzről van szó, mert szerinte az jár neki? Hogy miért nem lehet békében élni ahelyett, hogy az egész világ ellen folyamatosan hadat viseljünk?

Nem, ez minket továbbra sem érdekel. Befele forduló, turulba született magyarságunktól idegen kérdések ezek. És amíg ez így van, Orbán Viktor köszöni szépen, bármikor bárkinek gátlástalanul beszólhat, a Jobbik elégedetten cinkos vigyorának megnyugtató erőterében osztogathatja a sallereket és kokikat Európának. Ennek fényében a szerdai brüsszeli döntés akkor is jó lesz, ha rossz lesz. Ha kikerülünk a túlzottdeficit-eljárás alól azért, mert jöhet a féltéglával mellveregetés himnusza, miszerint megcsináltuk az elmúlt nyolc év dacára is. Ha nem kerülünk ki, azért, mert Brüsszel igazságtalansága, kettős mércéje és a komcsik lejárató kampánya tehet mindenről.

Van még kérdés?