hacsaknem

Van valami diszkrét bája annak, hogy miközben Magyarországon emberek hosszú órák óta teljes létbizonytalanságban küzdenek  az időjárás „áldjon vagy verjen sors keze” típusú váratlan (!!!) szeszélyeivel, úgy, hogy a kormány „a tél komplex társadalmi probléma” jellegének isteni felismerésétől hanyatt esve március 15-én télügyi biztost nevez ki, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lóháton vonul be Kézdivásárhelyre. 

Ugyan miért is ne tehetné, ha már Erdélyben a havazás nem vetett gátat megemlékező kedvünknek, ha már Orbán Viktor miniszterelnök is hátat fordított a télnek, hogy az idegenszívű Európa támadásainak kereszttüzében, kivont szablyával védje a hont. Az 1848 óta eltelt 165 év alatt felhalmozott népi bölcsességünk, és mostanra tökéletessé forrott szabadságharcos temperamentumunk ellenére, március 15-én váratlanul ér minket a tél. Egyáltalán nem erről akarok írni.

Három, örökkévalóságnak tűnő Fidesz-kormányzással teljes év után újra kiderült, nincs túl sok okunk az ünneplésre. Félreértés ne essék: erről nem a havazás és az orkánszerű szél tehet. És a lengyel import szimpatizánsok számlájára sem írható: ők mindent megtettek azért, hogy az erő ma is velünk legyen. Nemzeti imánkból levezethető antropológiai pesszimizmusunkat négyzetre emeli, hogy valóban csatatérre emlékeztető állapotok uralkodnak körülöttünk. És ezt nem elsősorban az M1-es sztrádán elszabadult káoszra és indulatokra értem.

Bár nem az ágyúk hangja dönt a holnapunkról, mégis ez pezsdíti fel sokunk vérét. A szimbolikus ágyúdörgések hangja.  

Nem értjük, hogy legnagyobb fegyverünk most nem a kard és a vér, hanem az, hogy békében éljünk egymás mellett.

Bár egy nyelvet beszélünk, nem értjük egymást, és ha ma éppen szikrázó napsütés lenne az ítéletídő helyett, akkor is sokba szakadva ünnepelnénk dicsőséges történelmünk kiemelkedő pillanatát. Amelyhez pátosszal és nosztalgiával nyúlunk vissza, miközben jogállamunk bástyái rendre leomlanak.

Szabadságharcot folytatunk a demokratikus elvek ellen, az európai elvek ellen, a kommunisták ellen, a bankok ellen, a bolsevikok ellen, és lassan már nincs senki, aki kimaradna kollektív ellenségképünk víziójából.

Hazafiságunk olyanná vált, mint egy köztéri szobor: csak arra jó, hogy rossz időben letakarjuk, majd az első márciusi felmelegedéskor kitakarjuk, hogy aztán sietve elhaladhassunk mellette. De amely nem vezet sehova: sokszorosan megtapostuk, kisajátítottuk, keresztre feszítettük.

Ezúttal a felmelegedés elmaradt, és félek, hogy nincs az a ló, amelynek hátán ’48 eszmeiségének méltó örökösei lehetnénk. Hosszú út vezetett ide, de nekünk március 15. rég nem az együtt ünneplésről szól, de még csak nem is az ünneplésről. Mi állandóan egymást méregetjük, tetteinket a másik tetteihez képest minősítjük, elfelejtettünk önmagunk és az (objektív) tisztesség és tisztelet mércéjével mérni, lassan kizárólag jobb- és baloldali szitokszavak közé szorítjuk magyarságunkat.

A magyarok megtanulták, hogy a szabadság a bátraké – üzeni Brüsszelből a népével szembe nézni nem tudó, nem akaró miniszterelnök. Csakhogy ez nem Kossuth Lajos üzenete, hanem egy meghasonlott, valamennyi nemzeti paranoiánkat egy személyben egyesítő magyar ember üzenete, aki nem tudott bölcsen sáfárkodni a szabadságával. Erről szól ez a nap. Hogy hó alatt, lóháton vagy Brüsszelben, egyre nehezebb lesz kimondani huzatos Kárpát-medencénkben, hogy március 15. a szabadság ünnepe.