Minden rendszernek ellensége a gondolkodó ember – mondta Alföldi Róbert a Nemzeti Színház vezetésével kapcsolatos helycserés támadás alkalmával, amikor kiderült, hogy Vidnyánszky Attila váltja az intézmény élén. (Nem az a baj, hogy váltja, hanem hogy miként.) L. Simon László, ex-kulturális államtitkár talán maga sem gondolta, hogy milyen végzetes következményekkel járhat az, ha az ember magát gondolkodó lénynek vallja, és ennek megfelelően cselekszik. Vagyis hogy ő maga is a rendszer ellenségévé válik egyszercsak.
forrás: Fideszfigyelő (Facebook)
A gondolkodó embereket ugyanis a saját oldalán sem tűri a jelenlegi hatalom. A miniszterelnök úr nem díjazta, hogy L. Simon két végrehajtás között gondolkodni is szokott. Bár sokmindenhez adta a nevét, a médiatörtvénytől a Nemzeti Színház visszatetsző pályáztatásának átnyomásáig, az nem kérdés, hogy Fekete Györgytől kiütései voltak. A menesztéséről és maradásáról szóló bohózatba illő hírek egymásutánisága ellenére végül hivatalossá vált, hogy - a Fidesz-féle káderpolitizálás szellemében – át kell adnia helyét.
Azok számára, akik semmi említésre érdemeset nem tudnak a nevéhez kapcsolni, Halász János régi és vadiúj kulturális államtitkár amolyan jófiúnak számít Fidesz berkekben, ahol senkit nem érdekel, hogy Selmeczi Gabriella elmúltnyócévezését jobbról előzve, a megboldogult SZDSZ-ben kezdte lankadatlanul felfele ívelő politikai karrierjét. A kulturális tárca néhai politikai államtitkárának, illetve Debrecen egykori kulturális alpolgármesterének nevéhez én nem tudok mérföldkőnek számító megvalósításokat kapcsolni, de nyilván senki nem is ezt várta tőle (aligha lehet vigasz, hogy nem ő az egyedüli.)
Semmitmondó ténykedését immár a magyarországi kultúrharc kontextusába kell elhelyeznünk. Ahogy Parti Nagy Lajos mondaná: „Ha egyáltalán kultúrharc, ami most kirobbant, az, a lózungok és avas verbáliák mögött, tülekedés a pikszisért, ami mintha valami grál volna a liberálisok idegenszívű, horgas karmában, pedig csak a közös nyomorúság, kivéreztetettség edénye.” (Parti Nagy Lajos: Pikszis) Hozzátenném, ha kultúrharc az, ami ma folyik, akkor Halász János minden bizonnyal tudja (egész pályája is ezt igazolja) hogy akárcsak a moziban, ebben a háborúban is hátul vannak a legjobb helyek. Ez az, amit elődje nem tudott. Így annak ellenére, hogy a nyertesek oldalán indult ebben az összecsapásban, L. Simon vesztesként került ki belőle. Más szavakkal: ahol a feketegyörgyökre épül a kormányzati bizalom, ott az elsimonoknak előbb-utóbb takarodni kell. Bármennyire is a kultúrpolitika alakítójának tartotta magát, a rendszer nem díjazta, hogy az első sorban kivont szablyával rontott neki a rossz vicc számba menő Művészeti Akadémiának. De talán ez a kisebbik baj.
A másik oldala a történetnek, a sokkal súlyosabb, az az egész kultúrpolitikai irányvonal ma Magyarországon. Alföldi kapcsán hasonlóképpen gondoltam, most egyáltalán nem kellemes deja vú érzés kerülget. A nagyra értékelt munka, a habitusbeli külünbségek, az úgynevezett szakmaiság baromira nem számít, amikor a lojalitást mindenáron honorálni kell. Ezért lesz jó helyen Halász János ebben az algoritmusban, és államtitkári minőségében ezért lesz jó helyen az ő kezében a kulturális terület igazgatása. Mert politikai értelemben újrahasznosítható anyag, nem fog visszapofázni Fekete Györgynek, és elviszi azt a balhét, amelyet felettesének semmi kedve elvinni.
Újra jó kezekben lesz a kultúra egy olyan államtitkárnál, aki Balog Zoltán nevében szívesen lát el kézjegyével bármit. Akár olyan barom közleményeket és válaszleveleket is, amelyek szerint Uz Bence a Nemzeti Alaptanterv része Wass Albert, Nyírő József és Szabó Dezső mellett. Halász János elvitte már a balhét Balog helyett, kétségem nem fér hozzá, hogy ezután is akárhányszor szívesen megteszi majd. Szégyenérzet és gondolkodás nélkül.
Különben persze nem tragédia, ha egy kulturális államtitkár nem olvas (nehéz is lenne rábírni erre) és tájékozatlanságát saját aláírásával teszi nyilvánvalóvá. Biztos vagyok benne, hogy a magyar társadalom meglehetősen rövid kollektív memóriája gondoskodik arról, hogy felejthetővé váljanak az ilyen, és ehhez hasonló csetlések botlások. A lojalitás politikai újrahasznosításának kormányzati logikája következésképpen újra meg újra sikerre vihető.
Azonban frusztráló lehet, hogy a meghirdetett kultúrharc kellős közepén, a nemzeti gőzbe burkolt „lózungok és avas verbáliák” mögé felsorakozó tömény tudatlanság sok milliárd forint sorsáról dönt ezután is. Egyebek mellett élhet és virulhat a kirekesztő eszmék mentén szerveződő Fekete Akadémia. Egy olyan országban, ahol „a liberálisok idegenszívű horgas karmától” kötelező rettegni, ahol a nemzet színházát kizárólag a jobboldali gondolat építheti, és ahol a végzetes ideológiai kettéosztottságok mentén előbb-utóbb kivéreztetjük jobb időket megélt kultúránk edénykéjét.
